Ülünk egymással szemben, és magamban megállapítom, hogy pontosan erre számítottam, most mégis le vagyok nyűgözve. Arca üde, az egészségtől majd kicsattan, csak a mérhetetlen tapasztalatot és tudást sugárzó szeme nem illik a képbe. A bennük rejlő fény ezer év bölcsességét sejteti.

Észrevétlenül kezdődik el az interjú, miközben meleg italt szürcsölgetünk és a lassan végre tényleg beköszöntő télről beszélgetünk. Egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem is ő, de én mesélek, magamról, az életemről, családomról. Bizalomgerjesztő személye teljesen kizökkentett jól begyakorolt szerepemből, így most ezt a részt kihagyva, in medias res, a közepébe vágva kezdünk:

Én: Talán elcsépelt, de az embernek akkor is ez az első gondolata, így megkérdem, mikor szándékozik nyugdíjba menni, mi a helyzet az utánpótlással?

M: Nyugdíj? Mi az? Én sosem megyek nyugdíjba, nem nekem való az. (nevet) Ennek ellenére a visszavonulás gondolata nem mindenkitől ilyen idegen. Tudod, sokan vannak, akik csak ekkor kezdhetnek igazán élni, a szenvedélyeiknek, számukra kedves hobbiknak hódolni. Gyakran kapok erről szóló leveleket.

Én: Valóban? Nem csak gyerekek írnak neked?

M: Ó, dehogyis. Itt, a ti országotokban persze ez nem annyira megszokott dolog, de például Amerikában, ahol én hozom el a karácsonyt, máshogy áll a helyzet. Gyakran találkozom törődésre vágyó, magányos felnőtt emberekkel. Sokan még a zoknijukat is kiakasztják a kandallóra, ha eljön az ideje.

Én: Őszintén bevallom, ez meglep!

M: De hiszen te is itt ülsz velem szemben! Talán most sem hiszed? (nevet) Nem mindenki hisz, de sokan vannak. Hála istennek sokak szemében fontos "tartozéka" vagyok a karácsonynak. Itt nálatok, Magyarországon például az Adventtel és velem kezdődik az igazi ünnepi időszak és hangulat.

Én: Legyünk kicsit realisták. Van valami kevésbé elcsépelt üzeneted, amivel reményt lehelhetnénk azokba az olvasókba, akiket az átlagnál jobban megviselt az elmúlt időszak?

M: Tény, hogy jelenleg a világ nem a legjobb irányba halad. Rengeteg a tennivaló, sokan érzik magukat boldogtalannak, helyzetüket pedig kilátástalannak.

Én: Ezzel azt akarod mondani, hogy te is úgy látod, mint sokan: a 2010-es karácsony nem lesz boldog?

M: Szó sincs ilyesmiről, nagyszerű karácsonyunk lesz, hiszen ez csak rajtunk múlik! A világ számos ennél sokkal válságosabb helyzetet is túlélt már. Én azt mondom, mélyre kell ásni. Na, nem a pénztárcákban, hanem a szívekben!

Én: Ezt lehet mondani egy felnőttnek, aki aztán vagy megfogadja a tanácsot, vagy nem. De egy gyereknek, akinek a szülei munka nélkül maradtak, elvitte a házukat az ár vagy épp az iszap, nehéz mindezt elmagyarázni.

M: Talán igazad van. Sok gyerek került nehéz helyzetbe, amit nem könnyű elfogadni, de a gyerekek tiszták. Ha hiszed, ha nem, ők jobban tudják, érzik, miről szól ez az ünnepi időszak. Gyakran kapok leveleket, amikben nem azt írják le, hogy ők mit szeretnének, hanem azt, hogy mit kérnek azért, hogy a szüleik élete könnyebb legyen! Ez fantasztikus dolog. Rengeteg jó gyerek van a világon!

Én: Oké, de mi van, ha kérik, és aztán nem lesz ott a csizmácskában?

M: Ez előfordulhat, de nekünk nem az üres csizmácskákkal kell most elsősorban foglalkoznunk, hanem az üres szívekkel. A legtöbb gyerek tisztában van ennek jelentősségével, és sokkal jobban örül az ételnek vagy egy adag tűzifának. Ez nem feltétlenül pozitív járadéka az ínséges időszaknak, de ettől még igaz: ezek a gyerekek megtanulták, tudják, hogy az étel az asztalon és a meleg otthon mindennél fontosabb.

Tudtad, hogy egy felmérés szerint a gyerekek 23 százaléka nem is emlékszik, mit kapott tavaly Télapóra vagy karácsonyra?

Én: És ez téged nem szomorít el?

M: Ó, dehogyis! Hát éppen ez a lényeg: nem az a fontos, hogy mit kapnak karácsonyra! Az a fontos, hogy VAN karácsony, és ez egyszerre szívet melengető és szórakoztató. Sokan hangoztatják, hogy a karácsony felesleges képmutatás, hiszen nem csak két napon keresztül kell szeretnünk egymást, hanem egész évben. Ilyenkor magamban mindig nagyon háborgok! Hiszen ez minden ünnepre ráhúzható! Miért ünneplünk születésnapot, hiszen az egész élet a születés ünneplése! Megmondom miért! Mert kell egy nap, ami csak erről szól. Amikor nem veszünk el a hétköznapiságban, amikor egész nap erre gondolunk, ennek élünk, ez tölti be a szívünket. A gyerekek ezt tudják!

Én: Tudod, hogy mennyire fontos vagy az embereknek?

M: Ó hát ez egy nagyon érdekes dolog. Rengeteg aggódó levelet kapok! Pedig én csak egy egyszerű ember vagyok, aki végzi a munkáját, amit nagyon szeret. Az emberek nem engem szeretnek igazából, hanem a Mikulás legendáját. Én pedig keményen dolgozom, hogy ne kelljen csalódniuk.

Én: Mi a helyzet a feleségeddel? Hogy bírja, hogy az évnek egy igen tekintélyes részét azzal töltöd, hogy Mikulás vagy?

M: Nem értem a kérdést. Boldog házasságban élek. Mások is elmennek otthonról dolgozni, akár hosszabb időre is, egy jó kapcsolat kibírja. Mrs. Claus megbízik bennem, és örül, hogy boldoggá tesz a munkám.

Én: Erről jut eszembe! Sok kérdés foglalkoztatja az embereket. Például, hogy miért nem árulod el a feleséged igazi nevét? Mindig Mrs. Clausnak szólítod.

M: Ezt már sok helyen sokszor elmagyaráztam. Mrs. Claus nem akar a nyilvánosság elé lépni, és én ezt tiszteletben tartom.

Sokat megtudhattunk rólad, Mikulás. Köszönöm, hogy a bizalmad fogadtál, de most jöjjenek a gyerekek kérdései.

n: Kaptunk néhány kérdést. Sajnos nincs idő mindet feltenni, de a legérdekesebbeket muszáj megkérdeznem!

Mikulás: Parancsolj!

Én: Jeff Ausztráliából szeretné megtudni, hogy milyen nagy a Mikulás zsákja?

Mikulás: Jaj, az óriási! Néha még a szánkónál is nagyobb, hogy én szinte már fel sem férek mellé!

Én: Akkor hogyan közlekedsz vele, mikor egy-egy házhoz odaérsz? Nem viszed be magaddal a házba? Hiszen a kéményen sem férne be!

Mikulás: Nem, nem viszem be. A rénszarvasok mindent megoldanak helyettem, és ha kell, a zsákra is vigyáznak. Ilyenkor fogok egy kisebb zsákot, és abba pakolom bele, amit a ház lakóinak szánok, csak ezt viszem le magammal.

Én: A következő kérdés is ezt a témát feszegeti. Paulie Knox kérdezi Amerikából, hogy mi van még a Mikulás szánjában a zsákon kívül?

Mikulás: Ó, erre a kisfiúra emlékszem, tavaly videóüzenetet is küldött nekem! Nos, ez nagyon jó kérdés. Rengeteg dolgot kell magammal vinnem a szánomon. Van nálam egy zsebkés, zseblámpa és egy szerszámos táska, mert ezekre bármikor szükség lehet. Viszek magammal egy kevés extra rénszarvas-snacket is. Van egy rádióm, mobiltelefonom, hordozható notebookom webkamerával. Étel is kell, általában a kedvenceimet csomagolom el: marhahúst és néhány tál levest. Van nálam még gyufa, karácsonyi zenék gyűjteménye, takaró, néhány narancs, egészségügyi doboz, fényképezőgép, ragasztó és olló, seprű, hólapát, pár liter víz, fogkefe, fogkrém, napszemüveg, fogpiszkáló, pénztárca, jegyzettömb és toll.

Én: Ennyi az egész?!

M: Nem. Van még nálam egy ostor is!

Én: Tényleg? De nem bántod a rénszarvasokat, ugye?

M: Nem, dehogyis! Az csak arra való, hogy irányítsam őket, mert a szélben, nagy sebesség mellett gyakran a hangom nem elég. De sosem őket ütöm meg, csak a levegőben csattintok vele.

Én: Véletlenül sem találtad még el őket soha?

M: Megnyugodhatsz, nem. Évszázadok óta így működik ez. Nálam jobban senki nem kezeli az ostort. Méterekről elhessentek egy legyet Agancs orráról ostorral anélkül, hogy észrevenné. Másnak viszont nem ajánlom, hogy ezt a mutatványt kipróbálja!

Én: Mennyire megerőltető mindez neked és a szarvasoknak?

M: Nagyon. Olyan ez, mint egy nagy szimfonikus zenekar. Mindenkinek más szerepe van, össze kell hangolni az egyes lépéseket. Ez rengeteg gyakorlást igényel, de megéri!

Én: Mennyit vagy együtt a szarvasokkal?

M: Mindig együtt vagyunk.

Én: Na de Mikulás! Hiszen most itt vagy velem!

M: Ők is itt vannak!

Én: Tényleg? Hol?

M: Fent a tetődön!

Én: Látni akarom!

M: Menj csak, próbáld meg!

Én: Hogy érted, hogy próbáljam meg?

M: Nem mindenki láthatja őket.

Én: Hogyhogy? Miért? Varázsrénszarvasok? Nem is minden rénszarvas tud repülni, csak a Mikulás szarvasai?

M: Ne izgasd fel magad! (nevet) Minden rénszarvas tud repülni, amelyik akar, nem csak az enyémek.

Én: Nincs is szárnyuk, Mikulás! Akkor meg hogyan?

M: Nem minden állatnak van szárnya, amelyik tud repülni. Némelyik hal, vagy mókus, de még a majmok is tudnak repülni.

Én: A mesékben, talán.

M: Nincs igazad, én már láttam ilyet.

Én: Nincs semmi a tetőn! Megnéztem!

M: Talán félnek. A rénszarvasok rettentő ideges teremtések. Félnek az embertől, de még jobban félnek a kameráktól. Még csak le sem fényképezhetem őket. Nem engedik, benne van a szerződésükben.

Én: Van szerződésed a rénszarvasokkal?!

M: Természetesen. És a tündékkel is. Mindenkinek van szerződése, aki velünk dolgozik.

Én: Wow, Mikulás! Nem gondoltam volna, hogy ennyi új dolgot tanulunk ma rólad!

M: A világ azt hiszi, mindent tud a Télapóról, pedig ez nem igaz.

Én: Akkor miért nem mesélsz többet, miért nem tanítasz minket? Miért nem írsz könyvet? Miért nincs több interjú?

M: Mert akik ezeket csinálják, azok mind csak pénzt akarnak, szenzációt, engem pedig ez nem érdekel. Sőt! Egyenesen riaszt! Nem ez az én dolgom.

Én: De akkor végre hinnének az emberek!

M: Nem hiszem. Az emberek annyi butaságot elhisznek, miközben az igaz dolgokat megkérdőjelezik.

Én: Csalódottságot érzek a hangodban.

M: Néha az is vagyok. De túl kell lépni ezen! Nem tudom a világot megváltoztatni, én csak a Mikulás vagyok.

Én: Mi az, amit nem tudsz megváltoztatni? Mihez nincs hatalmad?

M: Ó, nagyon sok mindenhez! Az időjáráshoz, a tőzsdéhez, a betegségek legyőzéséhez, a természeti katasztrófák megelőzéséhez, balesetekhez. És a karfiolt sem tudom száműzni.

Én: Hogyan tudod ezt kezelni? Nyilván rengeteg szörnyűséggel találkozol.

M: Minap egy beteg kislánynál jártam. Nem fogja megélni a karácsonyt, és ezzel mindenki tisztában van. A szülei össze vannak törve, de ő nem. Erős, bátor kislány. Mikor nála jártam, mindenkit ő vígasztalt. Egyszerre volt szívszorító és felemelő. Együtt mosolyogtam vele. Mást nem adhatok. Csak szeretetet és törődést.

Én: Ez nagyon kimerítő lehet!

M: Nem annyira, mint gondolnád! Erősebb lesz tőle az ember. Sokat lehet tanulni a gyerekektől. Ha az ő szemükkel nézed a világot, akkor hirtelen sokkal jobb, szebb, színesebb, szórakoztatóbb lesz minden.

Másrészről az embereket annyira apró dolgokkal boldoggá lehet tenni! Pár napja egy öreg hölgynél jártam egy otthonban. Azért mentem el hozzá, mert kaptam egy telefont: 93 éves, de megfogadta, hogy még mielőtt bármi történne vele, találkozik a Télapóval. Nem mondhattam nemet, ő pedig végtelenül hálás volt, hiszen teljesítettem egy álmát. Ráadásul azért akart velem találkozni, mert meg akart köszönni valamit. Egy 1920-as családi történetről van szó, amikor teljesítettem egy kívánságát. Nagyszerű volt erre együtt visszaemlékezni!

Én: Mit szólsz ahhoz, hogy sokan eleve azt mondják, butaság hinni benned, és a gyermekeiket is így nevelik?

M: Ahhh, ez a butaság!!! Ha a gyerek hihet Supermanben és Batmanben, miért ne hihetne éppen a Mikulásban?!

Én: Úgy érzed, kevesebben hisznek benned a mai világban, mint régen?

M: Több levelet kapok, mint valaha! De a kérdésekre adott válaszok nem mindig válnak hitté a gyerekekben.

Én: Aggódsz amiatt, hogy a gyerekek már nem hisznek benned?

M: Nem. Amiatt aggódom, hogy a felnőttek nem hisznek bennem!

Én: Mit teszel, hogy ez változzon?

M: Csinálom a dolgom. Többet nem tehetek.

Én: Mikulás! Boldog lesz a karácsony?

M: Ez csak rajtunk múlik, ne felejtsétek el! Boldog karácsonyt mindenkinek!

Képek forrása: flickr.com