„Nem hittem volna, hogy ez lehetséges” – kivétel nélkül ezt mondják azok, akiket olyankor ragad el újra a szerelem, amikor már illik csak a családnak élni, és legfeljebb a lekvárfőzésben vagy rejtvényfejtésben kiteljesedni. Mintha ők is azt gondolnák, hogy a szerelem korhatáros műfaj, és csak ránctalan testekbe költözik. Pedig sok idősebb nő, aki válása vagy férje halála óta már évek óta egyedül nézi az Önök kérték!-et, szeretne reggelente újra két személyre teríteni.

Úgy táncolnék veled
„Szereti a zenét?” – kérdezte a 81 éves Joli néni a társkereső hirdetés feladóját.
„Van egy Szokol a rádióm, de rossz – hangzott a válasz. – Várjon egy kicsit, mindjárt közelebb megyek a telefonhoz.”
„Miért, nem tud járni?” – faggatózott tovább a kíváncsi Joli néni.
„Hát bottal” – mondta restelkedve a vonal végén az öregúr.
„Akkor kivel fogok táncolni? – döbbent meg Joli néni, és egyre kevésbé reménykedett abban, hogy szolnoki udvarlója elkíséri majd a táncestekre, és kéz a kézben kirándulnak a Normafához. – Akkor magának nem társat kell keresni, hanem nővért” – zárta rövidre a csalódott, csípős nyelvű hölgy.

Képünk illusztráció

Az előítéleteket legkésőbb a kapuban ajánlatos félretenni: a terézvárosi nyugdíjasklubból nevetgélés hallatszik ki; egyáltalán nem betegségeikről vagy a gázárakról panaszkodó, ifjú éveik boldogságát sirató nyugdíjasok ülik körül az asztalokat. Csak akkor hallgatnak el a zsibongó hatvan-, hetven- és nyolcvanévesek, amikor váratlanul egy harmincéves toppan be közéjük.

Eltolódott arányok
Aznap harmincegy idős nőre négy férfi jut – ez az arány más napokon és máshol sem jobb. A férfiak korán halnak, hetvenen túl alig van esély párt találni. Pedig a hölgyek óvják szépségüket – a klubdélutánok előtt felkerül a sápadt orcákra egy kis púder és rúzs –, szemmel láthatóan frissek és jó erőben vannak, így nem csoda, hogy kirándulni vagy táncolni szeretnének. De nem egyedül. Legtöbben a férjük halála után évtizedekig társ nélkül, egymagukban élnek. Vannak, akik magányukat szívesen felcserélnék egy öregúr társaságára, de olyanok is akadnak, nem is kevesen, akik nem hisznek abban, hogy bárki valamikor is férjük nyomába érhet.

„Hol vannak a férfiak, akik szeretnek futni, táncolni, zenét hallgatni? Biztosan mind a bányában dolgoznak. Nem szeretek nőkkel táncolni, az nem az igazi” – mondja egy asszony, aki ugyan nem ad fel hirdetést, de hiányzik mellőle valaki, akivel együtt mehetne túrázni, és akivel aztán „együtt dobják be a ládába”. A fürdőben akadnak azért udvarlók, például Tóni, aki már a medence széléről kiszúrta az aprócska, törékeny hölgyet, aki vonásaiban máig megőrizte a szépasszonyt.
„Odajött hozzám, s kérdi:
– Honnan vette ezt a szép alakját?
– Nem tehetek róla, így születtem – mondtam neki.
– Egyedül van? – kérdezte a Tóni.
– Hát, ezen még gondolkodom.
– Mit kell ezen gondolkodni? – erre Tóni leült mellém, és a combomra tette a kezét.
– Ez a tiéd? Akkor vidd el nagyon gyorsan!...” – És Joli néni csak mesél tovább, a mellette ülők pedig dülöngélnek a nevetéstől.

Nem titkolja el azt a találkozást sem, amikor egy ötvenes férfi az utcán kezdett ki vele. Sikamlós párbeszédükön a kívülálló talán megbotránkozna, de a hölgy barátnői hálás közönséget alkotnak a tizennyolc éven felülieknek való történethez. „Azóta vagyok ilyen szélhámos, amióta megöregedtem. Sok gondom van, de rájuk zárom az ajtót, amikor idejövök” – mondja a mesélő, majd hozzáteszi: olyan „jó” férje volt, hogy nem is szeret rá emlékezni. Fia harmincévesen meghalt, ötvenöt éves vak lányát nemrég magára hagyta a férje. Egyszer már felnevelte, most újra ő gondozza; minden áldott nap vonatozik hozzá. Elképzelhetetlen, honnan benne ez az erő. És még reméli, hogy párt talál magának, mert „sosem késő semmi”. Még 81 évesen sem.

Csak az a szex

„Felkérnek táncolni, és rögtön a tárgyra térnek. Ha nem mondok igent, már ott is hagy...”

Az újságokban hiába sorakoznak partiképes öregurak hirdetései: a 72 éves Lujzinak „zsenánt” jelentkezni, a 76 éves Magdának már nincs kedve próbálkozni. Magda kétszer találkozott egy nagyon rendesnek tűnő ceglédi férfival, de az már nem akart harmadik találkozót. A férfi már össze akart költözni vele, de amikor Magda visszautasította – mondván, korai lenne még –, megkapta, hogy „hülye pesti kurva”.

A táncklubban sem mindenki tetőtől talpig úriember, a kalandorok az idős hölgyeket sem kímélik. „Felkérnek táncolni, és rögtön a tárgyra térnek. Ha nem mondok igent, már ott is hagynak. Á, nem azt akarja, hogy odaköltözzek hozzá. Egyéjszakás kalandot keres.”

Erre kissé elszontyolodik mindenki, és csak akkor oldódnak fel, amikor Éva elviccelődik azzal, hogy akár igent is mondhatna, legalább attól nem kell félnie, hogy teherbe esik. „De csak megnézem, hogy szeretem-e, tetszik-e nekem. Ha egy kis szeretet sincs bennem iránta, hogy feküdjek le vele?” – kérdezi tőle Magda. Barátnője, Klára szerint Évának az a baja, hogy azt hiszi, abban a világban élünk, mint régen. „A fiataloknak is nagyon rossz: ha nem mennek el rögtön a fiúval, őket is dobják.” A mai hetvenéves férfiak azonban még akkor szocializálódtak, amikor illett udvarolni. Mára elfelejtették, hogyan kell, sürgeti őket az idő, vagy a korszellemet követik?

A szerelem ránctalanít

Lajos, a nyugdíjasklub „sztárja”, tiltakozik az általánosítás ellen: ő igenis szereti, ha meghódíthatja a nőt, és olyan helyre viszi szeretkezni, hogy a „hölgy csak néz”. Jól ápolt, elegáns és sármos, akárcsak egy deresedő filmszínész. Szerepelt egy időskori szexről szóló tévériportban, és bár meg sem szólalt, a családja azt hitte, szexklubba jár, az ismerősök pedig meggyanúsították, hogy azért költözött Pestre, hogy „a nagy étvágyát csillapítsa”.

„Félreértettek, pedig mindenkinek fontos a szex, akár bevallja, akár nem” – mondja. Sokan – főleg a fiatalabb generáció tagjai – már attól a gondolattól is idegenkednek, hogy az idősebbekben egyáltalán szenvedélyes érzelmek ébrednek, nemhogy vágyak. A fejekben a szerelem együtt jár a fiatalos hévvel, izzással, a testi szerelemről alkotott elképzelésekbe nehezen illeszthető az öreg testek látványa. Pedig egy szerelmesnek mindegy, hogy az imádott másik testén mi hol lóg, vagy hol áll el.

Akik idős korukban találnak egymásra, nem szoronganak amiatt, hogy a testüket milyennek találja a másik. „Semmi gondom a ráncokkal: ha valaki megtetszik, akkor azok kisimulnak. Ahogy a bensőmet megérinti, csodálatos érzés, ugyanúgy, mint húszévesen. Őrület!” – És Lajosnak lehet hinni.

Mit szólnak a gyerekek?
A Horvátországból ötven éve ide származott Ilona arcán frissen virul a szerelem: „Remeg a lábam meg repül” – lelkendezik. Párja, István március 7-én megkérte a kezét. Két férj és három élettárs után Ilona úgy érzi, hogy senkitől sem kapott annyi szeretetet és figyelmet, mint Istvántól. Négy évig nem volt senkije; azt gondolta, akit neki szántak a fentiek, vagy eljön, vagy nem. A nyugdíjasklubban találkoztak először: István egyből kiszúrta a csinosan öltözött, mindig mosolygó asszonyt, és Ilona is István ingét, nadrágját, a szakállát – és nagyon nem tetszett neki.

Ősszel, amikor István Ilona ablakait hozta rendbe, kiderült, hogy a válogatás nélkül magára kapott ruhák és a dús, már jócskán őszülő szakáll őszinte, jó embert takarnak. Ilona cipőt vett neki, és a kopott farmert is kiselejtezte. „A szakáll maradt, mert anélkül már nem ő lenne. Nem lehet egy hónap alatt mindent megváltoztatni, már így is sok mindenről lemondott. De a szakállát kicsit selymesíthetné” – amikor barátnőire kacsint, kitör a nevetés.

Bár lánykérés volt, esküvőre nem készülnek – egy bankettel ünneplik meg a megismerkedés évfordulóját, és összeköltözés sem lesz. István mindennap elmegy Ilonához, ennyi nekik elég. A lánya, aki eddig féltette édesanyját, most megnyugodott, sőt mindig dicséri Istvánt és családtagnak tekinti. Pedig akadnak családok, ahol a gyerekek rossz szemmel nézik a szülők újra felpezsdült szerelmi életét: mit képzelnek, az ő korukban? Esetleg sajnálják, hogy már nem lesz, aki az unokákra vigyáz, süt, főz, takarít, mos, vasal vagy az ügyes-bajos dolgokat elintézi. Amikor egy idős pár a házasságkötő teremben találja magát, nem egy örökös a mosolygás közben fejben oszt-szoroz, vajon mennyi jut majd neki a családi ezüstből, ha a nagymama kimondja a boldogító igent.

Látod, ez a szerelem
„A legtöbb pasi azzal kezdi: mid van, kocsid, házad, nyaralód?” – meséli Zsuzsa, aki kilenc éve özvegyült meg. Mint a többiek, ő is nyugdíjasklubokban és a barátain keresztül próbált új arcokat megismerni, de nem talált senkit, akivel összeillettek volna. Az ismerősei többsége amúgy is nő, más párjára pedig nem vadászik.

A keresés fél éve egy táncklubban ért véget, ahol meglátta Károlyt. A rokonszenv már a legelső pillanattól kezdve kölcsönös volt, de egy kis időnek el kellett telnie, hogy rájöjjenek, az érzéseik mélyebbek. A klubban még „nem volt love story; az a fellépés után kezdődött”. Zsuzsa nem áradozik, szűkszavúan beszél a kapcsolatról, amelynek harmóniája az arcán tükröződik.

„Én tettem meg az első lépést. Tetszett nekem Károly, és a tudomására hoztam. És azóta is tetszik.”  Károly, aki eddig szótlanul nézte Zsuzsát és élvezte a kora délutáni napsütést a parkban, közbeveti, hogy volt egy eredménytelen randevújuk, amelyet ő rontott el, de egy véletlen – vagy Zsuzsa egyik ismerőse – segített nekik újra egymásra találni. Azóta együtt élnek Zsuzsa lakásában.

Nincsenek már játszmák
Ha meglátják egymást, egyikőjük gyomra sem remeg. „Miért remegjen? Hogy nem kapom meg? Érdekes, hogy amikor fiatalon szerelembe estem, nem ilyen vágyakat éreztem. Akkor más volt: lila köd, szárnyalás, holdvilág, miegymás. Nem mondok le a szexről most sem, és élvezem, mennyire más, mint fiatalon. Van mellette még valami: sokkal mélyebb érzések és felszabadultság. Nincsenek játszmák, nem akarjuk legyűrni egymást. Nehezen megfogalmazható a különbség szerelem és szerelem között, de ami most van, az melegebb, lágyabb, megértőbb. És nem azért vagyunk együtt, hogy ne legyünk magányosak.” Úgy fogadják el egymást, amilyenek, és nem kellenek sem praktikák, sem csipkebugyi a csábításhoz.