Szász Anna

Mármint nőnap.

A még talán ma is elterjedt tévhit ellenére a nemzetközi nőnap nem az egykorvolt szocializmus találmánya. Eredete az Egyesült Államokhoz fűződik: 1857. március 8-án emberibb munkafeltételeket és magasabb bért követelő textilipari munkásnők tüntettek New York utcáin.

Később valóban a munkásmozgalom, név szerint Clara Zetkin hirdette meg – az évezredes sztereotípia ellenében, amely szerint a nők helye kizárólag az otthon – a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét, valamint a nők részvételét az országos és nemzetközi eseményekben.

A nőnap dátumai országosan változtak, végül március 8-a lett a végleges időpont, és a legtöbb országban ezen a napon is tartják meg.

A Wikipédiában olvasom: „A rendszerváltás után a nőnap Magyarországon is elveszítette eredeti munkásmozgalmi hangulatát, helyette a virágajándékozás dominál.”

Nos, emlékezetem szerint már a Kádár-korszakban sem volt a nőnapnak munkásmozgalmi hangulata, azokban az években a helyi szakszervezeti bizottságok ajándékozták meg a nőket valami aprósággal és pár szál virággal.

Ami a jelent illeti, a nők jogait és helyzetét a mai Magyarországon, azzal a legkevésbé sem dicsekedhetünk.

Nézzük a 2010-es választások után felállt parlamentet: az országgyűlési képviselők mindössze 8,8 százaléka nő. Ehhez hasonló arány csak a sereghajtó arab világban van.

Egyetlen frakciónak sincs női vezetője. A tisztségviselők között egy nő található, egy jobbikos képviselőnő, ő az országgyűlés jegyzője. A parlament elnöke és alelnökei mind férfiak. Az országgyűlés tizenkilenc bizottságának hatvan elnöki és alelnöki posztja közül mindössze négyet tölt be képviselőnő.

A gazdasági életben sem jobb a helyzet.

Ami a nagyvállatok igazgatótanácsát illeti: a Mol a 11, a Magyar Telekom 9 és az OTP 16 fős igazgatótanácsában nincs egyetlen nő sem.

Van néhány sikeres vállalkozó, vagy egyéb gazdasági pályán sikereket elérő nő, akiket kirakatba tehetünk, de a nők nagy többsége beosztott, esetleg középvezető.

Az elmúlt évben nőtt a 15–64 év közötti női foglalkoztatottak száma, de még mindig elmaradunk a EU átlagtól. Nagy számot képviselnek az úgy nevezett inaktívak, akik nem munkanélküliek, nem is keresnek munkát, vélhetően ők az alulképzettek köréből kerülnek ki.

Akik dolgoznak, azoknak döntő többsége viszont teljes munkaidőben. A részmunka és a távmunka Magyarországon nem igazán tudott elterjedni. Ami nem meglepő, tekintve az alacsony kereseteket. Kinek éri meg, hogy mondjuk négy- vagy hatórás munkába járjon, az ezek után járó bérért, miközben ugyanannyit közlekedik, mintha nyolc órát dolgozna?

A nők minden felmérés, időmérleg szerint többet dolgoznak, mint a férfiak.

A nők házimunkája adja az OECD országok GDP-jének 30–40 százalékát. Illetve adná, ha a láthatatlan munkával szerzett jövedelmeket láthatóvá tennék.

A magyar nők négyszer-ötször több házimunkát végeznek, mint nyugat-európai társnőik.

Egy Tárki-tanulmány szerint a kétkeresős háztartásokban a nők fizetésért ledolgozott munkaideje átlagosan 3–10 százalékkal marad el a férfiakétól, viszont az általuk végzett házimunkával együtt 30 százalékkal hosszabb ideig dolgoznak, mint a férjek. Ám a házimunkáért nem kapnak sem pénzt, sem elismerést.

A magyar nők többsége, meg persze a férfiaké is, a felmérések tanúsága szerint ezzel a munkamegosztással elégedett, a magyar társadalom ugyanis a tradicionális értékrend híve.

Mondhatjuk, hogy macsó társadalom a magyar?

Ez persze csak nevezéktani kérdés.

Hankiss Elemér még – vagy már – a rendszerváltás előtti Diagnózisában írta, hogy Magyarországon kemény játék folyik. Ami persze metaforikusan értendő.

Kétségtelen, a gyöngédség csak egy lilatehenes reklámban van jelen.

Hasonlóképpen a mai társadalomra nem jellemző a megértés, szolidaritás, tolerancia, netán a lovagiasság sem, akár a nők, akár a társadalom érdekvédelemre képtelen rétegei, pláne a kifejezett vesztesei iránt.

Mert miközben a közbeszédben a nő szinonimája lett álszent módon a hölgy, aközben a nőket sűrűn érik szóbeli atrocitások, például a közlekedésben. Valószínűleg igen gyakran zaklatják őket a munkahelyükön, kollégák és főnökök, ezekről azonban a nyilvánosság előtt nem beszélnek.

Továbbá a hazai parlament hosszú évek hiábavaló küzdelmei és némely konzervatív képviselőjének botrányos megnyilvánulása után volt csak hajlandó elfogadni, hogy bűntettnek nyilvánítja a családon belüli erőszakot.

Az is a tradicionális, mondhatni avítt férfiközpontúság számlájára írható, hogy az abortusztabletta alkalmazását évekkel ezelőtt a nőgyógyász társadalom, jelenleg a parlamenti többség nem engedélyezi. Inkább szenvedjenek a nők a durva, hagyományos beavatkozástól!

És ami a leginkább visszatetsző, hogy abban az országgyűlésben, amelynek leginkább kellene jó példával elöl járnia, sűrűn alázzák meg alpári stílusban a női képviselőket jobboldalon ülő társaik. Az ellenzéki képviselőnők felszólalását ilyen beszólásokkal kommentálják: „Mit pofázol bele kisanyám?” és „Vetkőzz Ági! Miről álmodik a lány?” Vagy: „Ki vigyáz a gyerekekre?”

Azt gondolnánk, így éretlen kamasz fiúk viselkednek, nem választópolgárok sokaságát képviselő férfiak.

Kérdés: a házelnök miért tűri el ezeket a beszólásokat? Miért nem utasítja rendre az udvariasság minimumát sem tanúsító beszólókat?

A legutóbb hosszú, fárasztó parlamenti nap után egy ellenzéki képviselő, aki  nő, és mit tesz isten, még roma is, egyébként diplomás, férjezett, egy gyerek édesanyja, megkérdezte, ki vinné őt haza az autótulajdonosok közül. Egy szélsőjobbos képviselő válaszul többszörösen otromba, obszcén, és rasszista felajánlkozást engedett meg magának. Később ezt beismerte, ám az eredeti szöveget némileg megváltoztatta.

Feltételezem, hogy az illető majd megemlékezik a nőnapról. Családja nőtagjainak tisztelete és megbecsülése jeléül bizonyára átnyújt majd pár szál virágot.

Mint ahogy hallhatunk majd hivatalos fórumokon kegyeletteljes szövegeket az örök nőről, aki mindenekfelett: anya. Akinek annyi, de annyi mindent köszönhetünk.