Tedd a szívedre a kezed, és valld be, hogy bármennyire szeretnél egyenlően szeretni, van kedvenc unokád!

Az unokák és a nagyszülők viszonyát sok minden befolyásolhatja, a nagyszülők életkorától egészségi és szellemi állapotukig, elfoglaltságukig, a lakóhelyük közelségétől vagy távolságától a nagyszülők és a szülők közötti érzelmi kapcsolatig. Az jóval ritkábban kerül szóba, hogy a nagyszülők – unokáikkal kapcsolatos – érzelmeinek intenzitására befolyással lehet az unokák száma, életkora, sőt az is, hogy a fiunk vagy a lányunk milyen nemű utódjáról, utódjairól van szó. Egy nemrégiben megjelent tudományos közlemény szerint ugyanis ez utóbbi „motívum” is árnyalhatja a nagyszülők és az unokák meghitt kapcsolatát…

Ezt szeretem, azt kedvelem?

Nekem mint gyakorló nagymamának – aki folyamatos, feltétel és megkülönböztetés nélküli szeretettel csügg mindkét leszármazottja fiú utódain, és boldogan várja a soron következőt – meglehetősen ridegnek, sőt durván általánosítónak tűnt az a tudományos vizsgálatokkal alátámasztott tanulmány, amelyet a Cambridge-i Egyetem munkatársai hoztak nyilvánossága. Genetikai és szociológiai elemzések alapján arra a végkövetkeztetésre jutottak ugyanis, hogy az utódok életében aktívabb szerepet vállaló nagymamák nem minden unokájukat szeretik „egyformán”. A fiuk, fiaik lánygyermekeihez szorosabb érzelmi szálakkal kötődnek, mint a fiuk hasonló nemű utódához, vagy a lányuk – bármilyen nemű – gyerekéhez. A genetikusokból-szociológusokból álló team tagjai szerint a jelenségnek örökléstani magyarázata van: a nagyik ösztönösen ahhoz az unokájukhoz vonzódnak erősebben, aki a legtöbb génjüket viszi tovább. Ez pedig a fiuk lánygyereke. Ők nagymamáik génjeinek 31 százalékát öröklik (amire gyakran külső hasonlóság is utal). Ezzel szemben fiuktól származó fiúunokájuk, unokáik csak 23 százalékát, bármilyen nemű, lányuktól származó unokájuk viszont a nagyanyai géneknek már csak mintegy 25 százalékát örökli.

A nagyi mint a család védőbástyája?

Érdekes ugyanakkor az a kutatás is, amelyet finn és kanadai tudósok végeztek.
Ők arra a felismerésre jutottak, hogy a nagyanyák kulcsszerepet játszanak az emberi faj továbbélésében. Jóllehet a változókor beköszönte után már nem képesek utódot világra hozni, gyermekeik reprodukciós sikeréhez, valamint unokáik egészséges felnövekedéséhez jócskán hozzájárul(hat)nak.
A vizsgálatok tanúsága szerint a nagymamai „hátország” befolyással lehet nemcsak arra, hogy a fiatal párok mernek-e, akarnak-e egyáltalán gyereket, illetve további utódokat vállalni, hanem arra is, hogy milyen egészségi állapotban vannak, növekednek fel az unokák.
Ez utóbbinak az lehet a magyarázata, hogy az anyán kívül egy figyelmes nagyi is sokat tehet a gyerek(ek) egészségnek megőrzéséért.
A nagymama közelségének/jelenlétének köszönhetően – s ezt a kanadai kutatók egy település 19–20. századi családfakutatásaival, míg a finnek öt halászfalu közösségének népességi és nemzedéki statisztikai adatainak elemzésével támasztották alá – az unokák közül többen érték meg a felnőttkort, mint azokban a családokban, ahol a nagymama nem vállalt szerepet az unoka életében, továbbá a szülőpároknak is kevesebb egészségi problémájuk volt, mint a nagyi szolgálatait – valamilyen okból – nélkülözőknek.