A demokratikus ellenzék megtette végre az első lépéseket a Nemzeti Együttműködés Rendszerének felszámolásához vezető úton. Innentől egyre fontosabb lesz mindannak a kritikai elemzése, amiben az egyezkedés és a programok kidolgozása során a tárgyaló szervezetek megállapodnak.

Továbbra is fontos marad persze az orbánizmus kritikája, de már szinte mindent tudunk róla, ismerjük a szándékait és a módszereit, az unalomig hallgattuk propagandájuk sematikus fordulatait, és már régóta pontosan tudjuk, mikor és hogyan hazudnak. De az orbánizmus a mindannyiunkat béklyóban tartó múlt, és a demokratikus ellenzék a jelen. Éppen ezért rendkívül fontos kiindulópontjaikat és megközelítésmódjukat újra és újra átgondolni, és szembesíteni őket a lehetséges következményekkel.

Az első, az alkotmányozásról (a jogállami alapelvekről) szóló tárgyalás a résztvevők szerint sikeres volt. A kiadott közös nyilatkozat két részből áll, a demokratikus átalakítás célját rögzíti az első, az ez irányba tett első lépéseket a második.

„A 2014-es választásokat követő demokratikus átalakulás célja Magyarországon a szabadságra, a jog uralmára, a polgárok egyenlőségére és egymás iránt érzett felelősségére, az emberi méltóság megóvására, a többség felhatalmazásával működő kormányzásra, a kisebbség védelmére épülő köztársaság létrehozása.” – így határozza meg a közlemény első pontja a demokratikus ellenzék céljait.

Ki ne értene egyet ezzel? Azt is mondhatnánk, hogy a demokratikus ellenzék ebben a mondatban rögzítette politikájának kiindulópontjait. Jobban megnézve azonban meglehetősen pontatlanul fogalmazták meg a kiindulópontokat és tűzték ki a célokat, amiből számos probléma következhet. A leginkább problematikus pont „a többség felhatalmazásával működő kormányzás” célként való megfogalmazása. Persze ez a demokratikus kormányzás egyik alapelve, ámde a magyar politikában a Fidesz tevékenysége következtében jelentése alapvető változáson ment át. Ezért ma nem írható le anélkül, hogy ne idézné fel egyrészt a 2006 utáni orbánista érvelést a választáson győztes MSZP-vel szemben (azt ugyanis, hogy elvesztette a többség támogatását, ezért illegitim módon kormányoz), másrészt pedig azt az érvet, amire az orbáni önkényuralom alapul: a választásokon szerzett kétharmados, szerintük mindenre feljogosító felhatalmazást. Ebben a formában, tartalmának pontos meghatározása nélkül tehát nem lenne szabad leírni, hisz bármely orbánista mondhatná, hogy „mit akarnak ezek, hisz mi is így kormányzunk, közvéleménykutatások és békemenetek bizonyítják, hogy még mindig minket támogat a többség”.

Kicsit hasonló a helyzet a szabadsággal, hiszen a hatalom ma is szabad, sőt, egyre szabadabb: kíméletlen harcot folytat a saját szabadságáért, szembeszáll érte az egész világgal, megszüntet és felszámol minden korlátot, ami szabadságának kiteljesedését gátolhatná. Miért nem szerepel hát a célok között a demokrácia nélkülözhetetlen és legfontosabb feltétele, a hatalom korlátozása, vagyis szabadságának pontos körülírása? Egyáltalán nem elég a II. fejezetben leírni, hogy „a demokratikus jogállam a hatalommegosztás elvén, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerén alapuló parlamentáris jogállam, mely széles körben biztosítja az alapvető jogokat”, és hogy a „politikai szabadság elsősorban a szabad identitásválasztásban, a szabad gyülekezés, egyesülés, szólás és véleménynyilvánítás jogában, a szabad vallásgyakorlásban, végeredményben, a szabad választáson és versengő többpártrendszeren alapuló parlamentarizmusban nyilvánul meg”. Ezek így csak technikai eszközök, nem lesz belőlük épkézláb demokrácia, ahogyan 1990 és 2010 között sem lett.

Úgy tűnik a célok megfogalmazásából, hogy a demokratikus ellenzék képviselői fel sem vetették a legfontosabb kérdések egyikét, azt, hogy vajon jogi vagy politikai feladattal állunk-e szemben a IV. köztársaság létrehozásakor? Másként megfogalmazva: lehet-e demokráciát pusztán jogi eszközökkel létrehozni és fenntartani?* Ez a kérdés megkerülhetetlen. Joginak tekinthető a demokrácia visszaállításának problémája, ha csupán azok a szabályok rosszak, amelyeket a Fidesz az elmúlt két évben létrehozott. Ha tehát azt gondoljuk, hogy ezek gyökértelenek, idegenek a magyar társadalomtól, ekkor nincs más dolgunk, mint megváltoztatni a rossz szabályokat. Politikai feladattal állunk szemben akkor, ha az önkényuralom rendszere nem csupán a törvényekben és az általuk létrehozott intézményekben, hanem a hatalmi és informális viszonyokban, a társadalmi elvárásokban, a gondolkodás- és viselkedésmódokban is jelen van. Szerintem Magyarországon ez utóbbi a helyzet.

Bajnai Gordon október 23-án, az Erzsébet hídnál mondott beszédében mintha politikai célokat tűzött volna ki: rezsimváltást, új politikai kultúrát, új politikai korszakot. Sajnálatos, hogy ez már nincs jelen a közös nyilatkozatban, bár az Együtt 2014 a tárgyalások előtt kiadott közleményében még olvasható: „A korszakváltás jegyében arra is szükség van, hogy a kormányváltással egyben a demokrácia működésének minősége is megváltozzon. Ehhez pedig a jogszabályok módosításán vagy újraalkotásán túl a politika és a közélet morális megújulása is elengedhetetlen.”

Jó példa a formális, jogi és a politikai problémakezelés közötti különbségre az Eötvös Károly Intézet és a Milla vitája. Az EKINT nyolcpontos ajánlata a demokrácia híveinek szeptember végén jelent meg, a Milla Juhász Péter által jegyzett válasza október elején. A Juhász Péter által feltett kérdések a formális, jogi felfogás iskolapéldái:

„Milyen kritériumok alapján minősült egy címzett demokratikusnak?” (Tudniillik akiknek az EKINT az ajánlását címezte.)

„Szabad-e a jogállamot úgy helyreállítani, hogy a független intézmények élére formálisan alkotmányosan (kivétel persze Péterfalvi) megválasztott vezetőket eltávolítják? Hogyan egyeztethető össze a független intézmények vezetőinek mandátumuk lejárta előtti eltávolítása a jogállamisággal?”

Ezzel szemben a politikai kérdés szerintem így szól: Fel lehet-e számolni egy önkényuralmat vagy egy diktatúrát képviselőinek és híveinek ellenállása mellett jogállami eszközökkel? A hangsúly az ellenálláson van. Az pedig, aki Magyarországon nem számít az orbánisták nyílt és/vagy rejtett ellenállására, nagyon naiv, vagy inkább valami más... A Fidesz nem jóhiszemű és nem jó szándékú ellenfél, egész rendszerét úgy építette ki, hogy örökké tartó legyen és szükség esetén lehetetlenné tudja tenni a demokrácia visszaállítását. Juhász első kérdésére van absztrakt és van a magyar viszonyokhoz illeszkedő, konkrét válasz. In abstracto, demokratikusnak tekinthető minden párt és szervezet, amely a társadalom valamennyi területén a polgári szabadság (és az ebből következők) biztosítását tekinti a legfőbb elvnek és a legfőbb feladatnak. Konkrétan pedig: Magyarországon demokratikusnak tekinthető az a párt és szervezet, amelyik elutasítja az önkényuralom minden formáját, és kiáll a személyes és a szervezeti hatalom korlátozása mellett. Három párt van jelenleg Magyarországon, amely nem felel meg ennek a kritériumnak: a Fidesz, a KDNP és a Jobbik, illetve a függelékeik, minden más politikai szervezet demokratikusnak tekinthető.

A második kérdésre is csak politikai alapon lehet választ adni – természetesen ebből a politikai megközelítésből jogi álláspont is levezethető, úgy, ahogy azt Majtényi László és munkatársai is tették. Ebben az esetben a politikai kérdés így szól: függetlenek-e az önkényuralom által létrehozott intézmények (Médiatanács, átszervezett bírói vezetés és alkotmánybíróság, Nemzeti Közszolgálati Egyetem stb.)? Szabad-e a helyükön hagyni az önkényuralom által (szinte végtelen időre) kinevezetteket? A Juhász Péter által feltett kérdések tehát hamisak és megtévesztők. Mögöttük az a feltételezés húzódik meg, hogy Orbán rendszere jogállam. Amennyiben ezt fogadják el a demokratikus ellenzéki pártok, akkor az Isten mentsen meg bennünket attól, ami következik!

Felesleges is lenne minderről beszélni, ha nem térnének vissza ezek az apolitikus gondolatok a demokratikus ellenzék közös közleményében. „A jogállamot jogállami eszközökkel kell helyreállítani”– írják. A tárgyalás utáni nyilatkozatokból pedig az is kiderül, hogy még kétharmados többség birtokában sem alkotmányoznának egyedül a demokratikus pártok. Az utóbbi dicséretes, amennyiben demokratikus ellenzéki pártokkal kellene közösen alkotmányozni – csakhogy ezek remélhetőleg mind együtt fognak fellépni a Fidesz rendszere ellen, mert akik nem, azok valószínűleg be sem jutnak a parlamentbe. Kivel akarnak tehát közösen alkotmányozni? Az önkényuralom híveivel, még konkrétabban: Orbán Viktorral, meg Kövér Lászlóval? Ez eléggé problematikusnak tűnik. Komolyabb problémát vet fel azonban az első kijelentés, amely ebben a formában szerintem nem igaz. A jogállamot csak akkor lehet jogállami eszközökkel helyreállítani, ha valamennyi szereplő hajlandó közreműködni ebben. Vagyis a Fidesz képviselőinek önkéntes közreműködése nélkül ez lehetetlen. Ehhez pedig az kell, hogy a Fidesz szembeforduljon Orbán Viktorral és valamennyi alvezérével, illetve legyenek köztük renegátok, akik nyilvánosan szakítanak mindazzal, amit Orbán az elmúlt húsz évben csinált. Amennyiben nem ez lesz a helyzet – és meglehetősen nagy a valószínűsége, hogy nem ez lesz –, akkor a demokrácia létrehozása kudarcra van ítélve, ha kizárólag jogállami eszközökkel kíván élni a demokratikus ellenzék. Elegendő azonban annyi kiegészítést tenni, hogy a jogállam, miután az önkényuralom intézményrendszerét, törvényeit felszámoltuk, és eltávolítottuk az általa kinevezetteket, csak jogállami eszközökkel állítható vissza. A jogállami eszközök működésének feltételeit tehát meg kell teremteni, mert az Orbán által létrehozott rendszerben ezek működésképtelenek.

Vagyis a demokrácia létrehozása politikai feladat, ebből következően politikai célként kell kezelni és érte politikai lépéseket kell tenni. Meg kell tehát nevezni az ellenfelet (Fidesz-KDNP, Jobbik) és nemcsak a jogi, hanem a politikai problémát is meg kell nevezni. A demokratikus szervezetek közös nyilatkozata sehol sem mondja meg, miért kell „demokratikus átalakítást” végrehajtani Magyarországon. Olyan szemérmesen kezeli a kérdést, mintha attól félne, hogy megbántja a diktátort és szolganépét. Lehet, hogy ezért lett homályos a cél megfogalmazása is? Lehet, hogy ezért nem vesztegetnek egyetlen szót sem arra, miért van szükség új alkotmányra? Lehet, hogy ezért fogalmaznak a Fidesz nyelvén? Ezért beszélnek „átalakításról” és „jó kormányzásról”? Akármennyire is használatosak ezek a kifejezések a nyugati demokráciákban, idehaza Fidesz-ízük van, ezért nem kellene használni őket, meg persze azért sem, mert így a választók számára nem lesz világos a különbség, ez pedig végzetes következményekkel járhat.

Lesz-e bátorsága a demokratikus ellenzék képviselőinek kimondani, hogy Orbán Viktor rendszere önkényuralom, a diktatúra egyik fajtája, vagy nem lesz? Lesz-e bátorsága nyíltan kimondani, mi ellen akar küzdeni és miért? Vagy marad jó magyar szokás szerint a maszatolás, a homályos és félreérthető, akarom is meg nem is, hoztam is meg nem is típusú, igen „bátor” állásfoglalás?