Címkék: Orlicki János Vakok Állami Intézete végkielégítés

„A mód, ahogy kikerültem, kicsit csúnya volt”Hét minisztert szolgált, de már nem kell a vak köztisztviselő Dr. Orlicki János vak, mégis húsz évig dolgozott a közigazgatásban jogászként. Az első Orbán-kormány idején került az igazságügyhöz, a második Orbán-kormány idején felmentették. A végkielégítését „pofátlannak” találták, ezért elvették. Orlicki úrnak három éve lett volna a nyugdíjig, most állást keres, és reménykedik. Életútja fordulatokban gazdag, és sokunk számára szolgálhat példával. Orlicki János látónak született. Miskolcon érettségizett közgazdasági szakközépiskolában, amely széles lehetőségeket nyitott volna számára, ám hiába volt jó tanuló, családja anyagi helyzete nem engedte, hogy továbbtanuljon. 

A fiatalember az iskolapadból kikerülvén – kényszer szülte megoldásként – a Diósgyőri Gépgyárban helyezkedett el, logisztikai területen. Tisztázatlan okokból azonban az érettségit követően nem sokkal rohamosan romlani kezdett a látása. Egy feltáró agyműtét után orvosai azt mondták, a problémát feltehetően egy veleszületett érrendellenesség okozta. Biztos magyarázattal azonban ők sem tudtak szolgálni. „Eddig bírta a látásom, 18-19 éves koromig” – mondja Orlicki János. „Képzelhetik, fiatal emberként egy világ omlott össze bennem.”

A műtét után több helyen is szerencsét próbált: volt portás a diósgyőri gépgyárban, dolgozott fűtési ellenőrként és fizikai munkásként is. „Nem akartam leszázalékoltatni magam, hiszen éppen csak elkezdtem dolgozni” – magyarázza a helyzetet. 

Végül a megyei titkár javasolta neki, hogy költözzék Budapestre, ahol akár tovább is tanulhat. A fővárosban ismerkedett meg sorstársaival – tőlük hallotta, hogy a jogi pálya már kitaposott egy nem látó ember számára is. 

Orlicki úr beköltözött hát a Vakok Állami Intézetébe. A jogi stúdium megkezdése előtt elvégzett egy gyógymasszőr-tanfolyamot, itt ismerkedett meg későbbi feleségével is.

Felvételizett az ELTE jogi karára, ahová – bár a pontszáma megfelelt – helyhiány miatt nem vették volna föl. Ő azonban nem adta fel, a miniszternél megfellebbezte az elutasító határozatot. Ennek eredményeként felvették, ráadásul négy pluszhelyet biztosítottak az évfolyamon. „Gyakorlatilag jót tettem másokkal is” – mondja.

Évekig az ORFI-ban gyógymasszőrködött, közben estin elvégezte a jogot az ELTE-n. Megházasodott, fia született.

Frissdiplomásként első munkahelye a Vakok Szövetségében volt, mint jogi előadó. Igen hamar, egy-két éven belül letette az ügyvéd-jogtanácsosi szakvizsgát. 1992-ben lánya az újságban talált egy hirdetést, amelyben a kárpótlási hivatal munkatársat keresett. „Felvettek a jogi főosztályra azzal, hogy ha van kedvem, lássam el a perképviseletet” – mondja. Munkáját a sorkötelezettséget polgári szolgálatban töltő fiatalok segítették.

A Pesti Központi Kerületi Bíróságra, a Legfelsőbb Bíróságra járt tárgyalásokra. Rövidesen megismerte a bírákat, és a bírák is őt, hiszen akkoriban (is) ritkaságszámba ment, hogy valaki nem látóként jogászként dolgozzon a közigazgatásban. Hamar nevet szerzett magának.

2000-ben azután Dávid Ibolya felkérte, hogy vállaljon szerepet a központi közigazgatásban. 2011 márciusáig folyamatosan az igazságügynél dolgozott. „A minisztérium más munkastílust követelt meg, de itt is nagyon jól éreztem magam” – mondja. Saját megfogalmazás szerint „szorgos kis szürke eminenciásként” tárcavezetők, államtitkárok parlamenti felszólalásait írta.

Dávid Ibolyától Navracsics Tiborig hét minisztert szolgált, azután 2010-ben elindult a központi leépítés.

***

A 98 százalékos végkielégítés-csökkentés Orlicki urat is sújtotta. „Mint a huzat”, ahogyan ő fogalmaz.

„Ez csúnya ügy, visszamenőleges jogalkotás a világon sehol nincs” – teszi hozzá. Szerinte a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság már bebizonyította, hogy ez a fajta jogalkotás tévúton jár, hiszen több precedensjellegű ítélet született. A gond csak az, ahhoz, hogy valaki az emberi jogi bírósághoz fordulhasson, itt Magyarországon ki kell merítenie minden jogorvoslati lehetőséget. Sőt, az utolsó, számára kedvezőtlen döntést követően nem telhet el hat hónap. 

Orlicki úr nem járta végig a jogorvoslati lehetőségeket, mert, mint mondja, már korábban voltak előjelei annak, hogy a tárca „finoman” meg akar szabadulni tőle. Mint mondja, „egy jogász tudja, hogy ők [a minisztérium] gyönyörűen körülbástyázták magukat az átszervezéssel és intézmény-összevonással”.

„A mód, ahogy kikerültem, kicsit csúnya volt: szerda délután hazahozott a gépkocsivezető, majd fél óra múlva sírva hívott föl, hogy másnap már nem tud értem jönni, mert az imént beszélt telefonon a főigazgatóval, aki azonnali hatállyal elbocsátotta” – idézi fel emlékeit.

Orlicki úrnak négyórás távmunkát ajánlottak fel, arányos bércsökkentéssel. Megköszönte, nemet mondott. Otthon, segítség nélkül azért nem akart dolgozni, mert a megszokottnál rosszabb minőségű munkát nem szeretett volna kiadni a kezéből. „Mindig igyekeztem tudásom legjavát adni. Igaz, ezzel a hendikeppel tudomásul kell venni, hogy segítség nélkül nem megy a munka" – mondja.

Főnökével közölte, ha úgyis átszervezés van, mentsék föl. 

Felmentették.

Ráadásul nem csak a végkielégítésnek inthetett búcsút. Egy-két hónap hiányzott, hogy elérje jogi szakterületen a harmincéves munkaviszonyt, így a jubileumi jutalma is ugrott. Három és fél éve volt hátra a nyugdíjig, amikor megszűnt a munkaviszonya, két és fél év kellett volna, hogy lejárjon a felújításra felvett hitel.

***

Orlicki János jelenleg munkát keres. Feleségével tisztában vannak a realitásokkal: ötven-egynéhány évesen még egy látó ember is borzasztóan nehezen tud elhelyezkedni, ha utcára kerül. Hát még egy vak.

Hónapokkal ezelőtt az újságban találtak álláshirdetést, amelyben a minisztérium jogászt keresett. Orlicki úr elsőnek nyújtotta be az önéletrajzát, hiszen ma is szívesen venné, ha visszamehetne. „Az EMMI-ben meg tudják oldani, ott főosztályvezetői szinten dolgozik egy nem látó ember” – teszi hozzá némi nehezteléssel.
Orlicki János jelenleg rokkantsági ellátást kap, „könyöradományt”, ahogy mondja. A hitelt mindenesetre nem lehet fizetni belőle. Felesége, Marika rokkantnyugdíjas, szerény jövedelmükből már ruhát sem tudnak venni.

A sors fintora, hogy pont az első Orbán-kormány idején fogadták el a fogyatékos emberek jogairól és érdekeik védelméről szóló törvényt. „Hiába vannak a gyönyörűen megalkotott ENSZ-konvenciók meg emberi jogi charták, mindez írott malaszt marad” – mondja.

Ettől függetlenül továbbra is reménykedik, hátha sikerül munkát találnia a közigazgatásban, hiszen több évtizedes tapasztalattal rendelkezik, ráadásul folyamatosan naprakészen tartja a tudását. Ugyanúgy az internetről tájékozódik, és ugyanúgy e-mailben tartja a kapcsolatot ismerőseivel, kollégáival, mint látó társai.

Bízik abban, hogy még dolgozhat, hiszen, mint mondja, magas szintű jogszabályok biztosítják a fogyatékos emberek egyenlő esélyű elbírálását.