Ha
a történet kitalált, vagy ha húsz-huszonöt évvel ezelőtti, akkor még
talán azt mondom, elhiszem, ilyen időket élünk, de az már végképp nem
fér a fejembe, hogy ez az egész 2013. október 4-én történt Kelebiánál.
Egy húszéves fiatal szerb lány vonatra száll Újvidéken, Budapestre indul
magyar kedveséhez, aki ott várja, hogy majd képes riportot készít a
koncertjükről egy lapnak, és persze látni is szeretné, mert már közel
egy hónapja nem találkoztak, csak telefonon beszéltek. Kelebiára érve a
magyar határőr megkérdezi, mennyi pénz van nála, erre szegény nem tud
mást mondani, mint ami az igazság, hogy szinte semmi, de őt ott várják,
fotóznia kell, az ellátását és a visszaútját is állja majd a zenekar.
Nem hat a magyarázat, a határőr nem beszél szerbül, viszont egy utastárs
megsajnálja a fiatal lányt, mindössze ezer forintról van szó, ha volna
nála ezer forint, mehetne, de mivel nincs, le kell szállnia, erre a
kedves utastárs kivesz a tárcájából ezer forintot, tessék, már van nála
ezer forint, de hogy ez így nem szabályos, mondja a morálisan roppant
szilárd, tántoríthatatlan határőrünk. Elveszi a fiatal lány táskáját,
útlevelét, aki védekezni se tud, nem is érti, mit beszél a határőr,
leszállítja a vonatról, aláírat vele egy jogszabályi hivatkozásokkal
ellátott formanyomtatványt, melyben szerb és magyar nyelven az áll, hogy
nem rendelkezett a magyarországi tartózkodását fedező összeggel, ezért
megtagadták a beléptetését. Közben kétségbeesetten hívja Budapesten a
kedvesét, hogy magyarázza el a határőrnek, ő fotózni megy Budapestre az
esti koncertre, lesz hol laknia, lesz mit ennie. Ez sem elég. A határőr
finoman fogalmazva nem túl szívélyes modorban beszél a fiatalemberrel,
nem érdekli, hogy mit mond, nincs a lánynál pénz, vissza kell mennie.
Pont. Eddig a pontig is felháborodva hallgattam a történetet, ám ami
ezután következett, az végérvényesen kihozott a sodromból. Ezt a fiatal
lányt, írd és mondd, lerángatják a vonatról, elveszik a személyes
holmiját, az útlevelét, bezárják órákra Kelebián egy szobába, és az sem
hat, hogy eközben már tudják, a fiú családja, apa, anya, húg a történtek
hallatán felkerekedik, elindul Kaposvárról Kelebiára a fia kedveséért,
akiről tudják, hogy a visszaútra sincs pénze, tehát esélytelen, hogy
visszajusson Újvidékre, Szabadkáig viszik a következő induló vonattal,
szabályosan kitoloncolják az országból, mint valami bűnözőt, és hogy
kellő nyomatékot adjanak a történteknek, még az útlevelébe is
belepecsételik a priuszt. Délután egy órától este hétig tart a
kálváriája, akkorra érnek oda érte Kaposvárról Szabadkára, ott kuporog
egy félreeső padon a váróteremben szegény. Késlekedés nélkül indulnak
vissza, aztán a másik, az autós határon az útlevélpecsét láttán
mosolyogva kérdi a határőr, hogy mi történt a vonaton… Minden jó, ha a
vége jó, hazafelé úgy dönt a család, hogy ha már érte mentek, fel is
viszik Budapestre, azon a kétszáz kilométeren már semmi nem múlik. Nem
mellesleg jegyzem meg, a családnak közel negyvenezer forintjába került,
amiért a morálisan roppant szilárd határőr szabályellenesnek minősítette
az utastárs kölcsönezresét.
Nem tudtam megőrizni a hidegvéremet, miközben barátnőm, a fiú
édesanyja mesélte a történteket. Túl azon, hogy Újvidék és egyáltalán az
egész Bácska roppant közel áll a szívemhez, készülő regényem színhelye,
mióta belefogtam, 2009 óta minden személyesen érint, ami a várossal és
általában a szerb–magyar viszonnyal kapcsolatos, mélységesen
felháborított ez az embertelen eljárás. Vajon mi vezérelte ezt a
határőrt, aki nem vette tudomásul, hogy mihelyt a segítőkész útitárstól a
fiatal lány kezébe kerül az az ezres, az onnantól fogva az övé,
szabadon rendelkezhet vele? És miért nem fogadta el a fiú magyarázatát,
hogy a kedvese dolgozni megy, képanyagáért fizetni fog neki a lap,
ott-tartózkodását és visszaútját pedig a zenekar állja? És milyen
megfontolásból küldték vissza Szabadkáig, mikor nagyon jól tudták, hogy
Kaposvárról elindultak érte, miért nem várhatta meg a fiú szüleit a
határon, ha már egyszer leszállították, pontosabban fogalmazva
lerángatták a vonatról? Szeretnék annak a határőrnek a szemébe nézni,
szeretném megkérdezni a parancsnokát, hogy vajon most büszke-e az
alattasa viselkedésére, mert én, azon kívül, hogy hatalmával visszaél
egy magát hatalommal felruházottnak vélő, sérült lelkű ember, egyéb
magyarázatot nem találok a dologra. Hivatkozhat nekem bármilyen
törvényre, amely előírja, hogy a Magyarország területére belépő külföldi
állampolgárnak rendelkeznie kell az itt-tartózkodásuk fedezéséhez
szükséges összeggel, akkor sem. Az átkos időket idéző meghívólevelesdi
jut eszembe erről az egészről, amikor kinti rokonnal-baráttal kellett
igazoltatni, hogy fedezni fogja a kint tartózkodásunk költségét. Mintha
el se telt volna közben harmincegynéhány év! Különben meg mikor írja elő
törvény például azt, hogy az állandó jelleggel Magyarországon
tartózkodó, tisztességesen dolgozó honpolgárnak jogában áll rendelkezni
az ott-tartózkodásának fedezéséhez szükséges összeggel?
(A szerző író, műfordító)
Kommentáld!