Ha valaki Ausztria hegyes vidékein autózik, szinte mindegyik hágóban a völgy fölé magasodó várakat lát. A tartományúr védelmén kívül volt ezeknek a váraknak egy aligha túlbecsülhető funkciójuk: a nagyobb városokhoz hasonlóan megállíthatták az átutazó kereskedőt és megvámolhatták az árukészletét. Az uralkodóknak persze már akkor felderengett, hogy ha a kereskedőt túl sokszor állítják meg és vámolják meg, vagy az áru fogy el, vagy a termék ára emelkedik tűrhetetlenül magasra: korlátozták tehát a belső vámkivetési jogot. A vámterületen belül élő lakosságot mindez nem érintette túlságosan; szántott, vetett, aratott, talán még kecskét is tartott – elképzelhető, hogy szegényen, de kiegyensúlyozottabban élt, mint a mai, bizonytalansággal terhelt kor átlagembere. De bármennyire daliás idők voltak is ezek, úgy tűnik, kevés az esély, hogy a közeljövőben visszatérjünk ehhez az idilli korszakhoz. A mini-hercegségek, a vámoltató váruradalmak eltűntek, még ha mégoly erős és hangos érdekcsoportok munkálkodnak is a felélesztésükön.

A mai kor technológiai óriásvállalatai egy dologban nagyon hasonlítanak egymásra: csak azt a munkafázist végzik, amihez a legjobban értenek, ahol innovációs képességük, szervezettségük révén versenyelőnyre tehetnek szert. Minden mást alvállalkozóktól, beszállítóktól vásárolnak, kiszervezik az alapfolyamathoz szorosan nem tartozó szolgáltatásokat is. Réges-rég a múlté a teljes termelési vertikumot felölelő üzem ideája. Ha politikai vezetőink akár egy napot pazaroltak volna életükből termelő munkahelyeken való időtöltésre, mindezek evidenciák lennének számukra. A Volkswagen árbevételének például legalább 70 százalékát alvállalkozói teljesítés adja; hosszú éveken keresztül legnagyobb nyereséget hozó üzletága a vállalati bank volt, amely a pénzforgalom optimalizálásával leszorította a hitelezési költségeket. Egy-egy új termék bevezetésekor elemzők hada vizsgálja, érdemes-e saját gyártásban előállítani a sok ezer alkatrész bármelyikét vagy érdemesebb beszállítóktól megrendelni.

Időközben feltehetően baloldali elfogultságú és Magyarországgal szemben ellenséges közgazdászok a múlt század közepén megalkották a hozzáadottérték-adót, ami az állam legnagyobb bevételét függetleníti attól, hány kézen megy keresztül az áru a végfelhasználóig.  A mai magyar gazdaságpolitika irányítóit ezek a tendenciák azonban hidegen hagyják. Már önmagában az iparűzési adó magyar változatának bevezetése is nagy lépés volt a neofeudális gazdasági berendezkedés felé; a nemzetgazdasági miniszter legfrissebb agyszüleményeivel, a duplájára növelt tranzakciós adóval és az alvállalkozói teljesítmények korlátozott elszámolhatóságával a magyar állam tulajdonképpen sok-sok harmincadvám-állomást hoz létre az országon belül, végképp leállítva a  gazdaság még épen maradt részeinek működését. Olyan ez, mintha az orvos a keringés leállításával próbálná meg gyógyítani a pácienst – a gyógyulás bizonytalan, a halál biztos.

A termelés, illetve a kereskedelem és a pénzügyi szolgáltatások mesterséges szembeállítása nem unortodoxia, hanem tudatlanságból, képzetlenségből és makacsságból font ómarxista blődli: jól illik egy retorikájában nemzeti, működési módjában és reflexeiben hamisítatlanul neobolsevik alakulathoz. Nincs ma Európában olyan botor állam, amelyik a munkamegosztást adóztatná – minden adó és járulék a hozzáadott értéket terheli, akármekkora konfliktusokkal járjon is ez.  Az Orbán-Matolcsy kettős láthatóan meg van győződve róla, hogy egy ország közteherviselési rendszere tetszés szerint barkácsolható, akár hétről-hétre, napról-napra, és a magyar gazdaság  gyorsuló lejtmenete sem tudja őket meggyőzni az ellenkezőjéről. Az adórendszer azonban nem legó-játék: megvan a maga logikája, a szabályait nem lehet következmények nélkül felrúgni. Egy folyamatosan zsugorodó gazdaságból ugyanazt a jövedelmet kivonni: halálra ítélt próbálkozás. Miközben a kormányzat adócsökkentésről és a magyar munkahelyek megőrzéséről vizionál, drámaian csökkenti a magyar cégek versenyképességét és teljesen szétzilálja a gazdaság belső kapcsolatrendszerét.

Straight ahead – flickr/neilalderney

A globálissá váló munkamegosztás persze konfliktusokkal, bizonytalansággal terhelt folyamat. Ha ezt még megtetézzük egy alkalmatlan körre kiterjesztett közös pénznemmel, Európa gazdasági centruma és a perifériák közötti versenyképességi különbségeket csak a munkaerő-költségek, illetve a társadalmi juttatások lefaragásával lehet jól-rosszul kiegyenlíteni. Ennek a folyamatnak vagyunk most tanúi Dél-Európa néhány államában. Fatális tévedés azonban azt hinni, hogy az adóterheknek a vállalati szférára való terhelésével a konfliktus kikerülhető vagy akár mérsékelhető. Ha nincs kereslet, nincs az a munkavédelmi program, amely álláshelyeket teremtene a versenyszférában. A nemzeti gazdaság hívőinek természetesen igazuk van, az állam feladata, hogy megfékezze a monopóliumokat és megregulázza és az adóparadicsomokba emigrált tőkét. Ehhez azonban nem hadonászásra és hangszórókra, hanem képzettségre van szükség. Ha valaki például beleolvas a francia pénzügyminisztérium és az adóparadicsomnak számító Monaco levelezésébe, gyorsan megállapíthatja, hogy abban a megszólításon kívül kedves szó nem található; a francia állam igyekszik, gyakran nem is eredmény nélkül.

Ha a küldetéstudattól megrészegült élcsapat nem iktatta volna ki teljesen belső kontroll-mechanizmusokat, valamelyik vezető politikusa már régen feltette volna a kérdést: ha egy állam a nemzeti termelésének több mint felét központosítani akarja, titokban tarthatja ezt állampolgárai előtt?

Az adóbevételeknek kevesebb mint 10 százalékát jelentő személyi jövedelemadó és 2-3 százalékát jelentő társasági adó csökkentésével el lehet érni gazdaságpolitikai fordulatot, miközben a kormány másik kezével belső vámokat és korlátlanul halmozódó adónemeket vezet be? Vajon a közelmúlt kelet-európai történelméből jól ismert pangás időszakát elfedhetik professzionálisan megszervezett május elsejei felvonulások?

Amikor egy ország beruházási rátája az átlagos amortizációs kulcs alá süllyed, márpedig Magyarországon ma oda süllyedt, a kór akár a betűk és a frekvenciák teljes államosításával sem tagadható le, és radikális fordulat nélkül  nem gyógyítható. A beruházások mértéke ma az elhasznált termelési eszközök pótlására sem ad fedezetet, nemhogy a sokkal gyorsabb erkölcsi avulás megállításához. A társadalmi konfliktusokat szegény-gazdag ellentétre kihegyező próbálkozásokkal szemben a helyzet úgy áll, hogy egy maroknyi, a köz- és uniós pénzeket illetve a közbeszerzéseket monopolizáló csoporton kívül mindenki vesztesévé vált a kormány gazdaságpolitikai dilettantizmusának.

És mindehhez még csak regisztrálni sem kellett