Őszidő. Hát eljött! Most búcsúzom és elmegyek, az én időm lejárt – gondoltam a nyugdíjas búcsúztatón. Talán el kellene énekelnem, amit a középiskolai ballagáson énekeltem? Vagy képes vagyok ezt a helyzetet reálisan megítélni és megoldani? Igen, képes vagyok, tudok alkalmazkodni a körülményekhez, még jó a memóriám, szeretem a rendet, a szervezettséget. Ezután még jobban kell bánnom az idővel, vigyáznom kell testi-lelki egyensúlyomra. Megvan a megoldás! Járni fogok a Nyugdíjasegyetem előadásaira. Bemerészkedtem hát a megújult falak közé és 2011. február 9-től a győri Nyugdíjasegyetem rendezvénysorozat hallgatója lettem. Örömmel és némi büszkeséggel tölt el, hogy a karosszék helyett az „iskolapadot” választottam. A 2011 őszi szemeszter már az egyetemi sportcsarnokban folytatódott – kinőttük korábbi helyünket! Azóta a szeniorhallgatók számára minden előadáson nagyelőadóvá alakul a sportcsarnok.

Tolvaly Ferenc írja El Camino című könyvében, hogy „a szeretet és a tudás, ha hagyod, magától lopódzik a fejedbe és a szívedbe”. Igen, én hagytam és nagyon örültem, amikor a 2011 tavaszi szemeszter záróünnepségén átvehettem egy csodálatos nyereményt, ami feljogosított arra, hogy ősztől az elsősök között foglaljak helyet, mint szeniorhallgató.

Dr. Szekeres Tamás rektor úr aláírásával egy levél érkezett címemre, sok-sok tájékoztató és eligazító melléklettel. Rektor úr szívből gratulált felvételemhez. Arra gondoltam, hány fiatal örülne, ha ilyen borítékot kapna. A tanévnyitó ünnepségen könnyek szöktek a szemembe. Beiratkoztam a jogász egységes osztatlan képzés első évfolyamára és lélekben egy pillanatra 18 éves lettem. Értelemszerűen nem azok a jogok és kötelezettségek vonatkoztak rám, mint a normál oktatási rendszerben felvett hallgatókra, de jogom volt aktívan, passzívan részt venni az órákon. Büszke „kisdiákként”, kezemben a leckekönyvemmel, felvettem a közgazdaságtan, a magyar alkotmánytörténet, a filozófia, a római jog és a jogi alaptan tantárgyakat. Óriási lelkesedéssel hallgattam az előadásokat, amit az oktatók nem kis meglepetéssel és őszinte elismeréssel fogadtak.

Egy idő után éreztem, hogy a harmadik életkorban már nem lennék képes lépést tartani a fiatalokkal, ezért legtöbb időt és figyelmet a hozzám legközelebb álló filozófiára fordítottam. Átgondoltam a definíciót, „a filozófia a dolgok végső okait az értelem természetes fényénél vizsgáló tudomány”. Vállaltam a megmérettetést, a tételem címe „Platón” volt. Úgy éreztem, órákig tudnék róla beszélni. Jót húztam! Még most is emlékszem a „Naphasonlatra”: „Miként a Nap megvilágítja a látható dolgokat, akképpen a jó, az ésszel felfogható dolgokat.”

Bújtam az egyetem könyvtárát. Szeretek olvasni, van jó néhány könyvem, de ebbe a könyvtárba talán soha nem jutottam volna el, ha nem lennék nyugdíjasegyetemista! Fontos megjegyezni, hogy a megújult könyvtár 2011 márciusában kezdte meg működését az INNO-Share épületben. Négyezer-ötszáz négyzetméteren helyezkedik el, majdnem minden tudományterületet lefedő, magyar és idegen nyelvű dokumentummal, folyóirattal, olvasói férőhelyekkel, számítógépes munkaállomással, csoportmunkára alkalmas terekkel berendezve.

Nagyon szép időszaka ez nyugdíjas éveimnek. Hol kisdiák, hol öregdiák voltam – párhuzamosan – élve a lehetőséggel. Egy ifjú joghallgató hölggyel barátság – talán inkább jelképesen nagymama-unoka kapcsolat – szövődött közöttünk. Ő most már harmadéves, kiváló tanuló. Rendszeresen beszámol előmeneteléről és én olyan büszke vagyok rá, mint ha az igazi unokám lenne.

Amikor letelt a nyereményben meghatározott hallgatói jogviszonyom ideje, egy nagyon kedves  meghívást kaptam dr. Szekeres Tamás rektor úrtól. Minden nyertes szeniorhallgatót szemeszterzáró beszélgetésre invitált a rektori tanácsterembe. Felemelő érzés volt olvasni: „...részvételére és az elmúlt félévvel kapcsolatban véleményére feltétlenül számítok”. Köszönöm rektor úr, köszönöm Nyugdíjasegyetem!

Elbúcsúztam a jogi tanszék épületétől és a nyugdíjasok között folytatva, nagy figyelemmel hallgatok minden előadást. Jegyzetelek, kvíz-kérdésekre válaszolok, de nem elégszem meg az egyszavas felelettel. Magasra rakom a lécet, hozzáolvasok ahhoz, amit az előadáson hallok és beküldöm válaszomat, néha elég bőbeszédűen. Talán ennek az eredménye, hogy már két alkalommal nyertem könyvet.

Amikor a 2012-13 tavaszi félév programfüzetében láttam, hogy dr. Barsi Ernő nyugalmazott főiskolai tanár, néprajztudós népi hagyományainkról és a mai életben betöltött szerepükről tart előadást, azt mondtam, itt az alkalom! Magammal vittem egy könyvét, Zöld erdőben, sík mezőben című gyűjtését. Az előadás végén, néhány kedves szó kíséretében dedikálta. Azóta őrzöm ezt a könyvet, mint egy kincset, egy eltűnt világot és a gyönyörű kort megért, kedves tudós emlékét.

Hogy is volt? Aktív korunkban családot alapítottunk, gyerekeket neveltünk, dolgoztunk, aggódtunk, tervezgettünk, kihívásokkal birkóztunk, nem gondolva arra, hogy mennyire szokatlan is lesz majd a napi munkaköri feladatok elmaradása, a nagy nyugalom bekövetkezése, amire akkoriban – a napi fáradtság levezetéseként – oly sokszor annyira vágyódtunk.

A pályázat címének olvasása kapcsán – ha visszagondolok, kisiskolás korom szülői türelmet megmérettető „iskolakerülő” élményeire – megannyi váratlan és szokatlan vagy akár szembesítő kérdés fogalmazódhat meg másokban, még olykor magunkban is.

„Egyetemi szeniorhallgató? Ennyi idősen? Hol és miért?” – kérdezte még az elején, akkoriban spontán tényszerűséggel egy korombeli.

Már a családunkban is beszédtéma lett a Nyugdíjasegyetem és napirendre kerültek a szokatlan kérdések is. Sőt, a Nyugdíjasegyetem fogalom, egy új értelmezést is kapott, úgymint, „nyugdíjas foglalkoztató”, ahogy a családom viccesen megjegyezte.

Szóval van két csodaszép és okos, napi meglepetéseket bőven okozó unokánk. Már iskolások. Katica a kemény hét évével a nő, míg Soma, a nagy kilencéves, a bátyó, kik – a megfontolt idejű iskolakezdés eredményeként – most még csak első illetve második osztályos „hallgatók”, holott mindketten – a szembesítő kérdéseikkel – időnként tényfeltáró oknyomozónak tűnnek. Veszprémben élnek és laknak, így viszonylag csak ritkán találkozunk. Így maradnak a hétvégék, no meg a telefonok…

Én, ebben a tiszta és szeretetre méltó gyermekvilágban találtam meg a legaktuálisabb címbéli sztorimat.

Történt egy napon – szokásunkhoz híven – hogy feleségem telefonon felhívta a porontyokat, hogy nagyszülői érdeklődését ismételten kimeríthesse. A telefon hosszan csengett, csak vártunk…, majd villámcsapásként felcsattant egy hang a túloldalon: „Ki vagy…?” „Szia, drágaságom! Te vagy az Katica? Mit csinálsz?” – hangzott el feleségem átfogó kérdése. „Mama…, hát most épp telefonálok.” – röppent a megdönthetetlen tényfeltáró reagálás, megismételve a már kétéves korában is megtett meglepő válaszát. Majd így folytatta: „És ti? No és a papa? Majd szombaton megyünk ám!”

Feleségem figyelmen kívül hagyta a jelzett határidőt – mert az információk nem várhatnak – és részéről így megindult a beszámoló áradat. Szinte mindenre kiterjedt, mindenki szóba került, így aztán jómagam is. „Képzeljétek, a papa könyvet kapott a Nyugdíjasegyetemen, jól oldotta meg a házi feladatot!” – hallottam a tömör tudósítást feleségem részéről. „De mama…” – és ezt követően az eddigi  beszélgetés konferenciabeszélgetésre váltott át – „...én már a Soma vagyok. Komolyan jutalmat kapott a papa a házi feladat megoldásáért? Most ott van a papa? Jó, majd szombaton megyünk, de akkor beszéljük ám meg!” Csak a lényeget emeltem ki, mert a beszélgetés tovább folytatódott.

Teltek, múltak a napok, majd elérkezett a várva várt szombat, és a délelőtti csendet hirtelen az élet, a csicsergés, a bevágódó bejárati ajtó robaja váltotta fel. Megérkeztek az unokák! Alig léptek be az ajtón, szembesülve a Nyugdíjasegyetem szeniorhallgató mama és papa fogadóbizottsággal, már csattant is a tényfeltáró kérdés: „Te papa, nálunk az iskolában nincs házi feladat. Igaz, így jutalmat sem kapok érte. De kár. Sajnos! De miért?” És szőnyegbombaként repkedtek a két poronty további, jól célzott, érdeklődő kérdései. Szerencsére nem sokáig, mert jött az ebéd. Körbeültük az asztalt, beszélgettünk, miközben elmeséltem, hogy milyen érdekes előadást hallottam a Nyugdíjasegyetemen „Látja? Nem látja? Na, látja!” címmel.

Azon túl, hogy az unokáknak borzasztóan tetszett a címben szereplő szófordulat, tágra nyitott szemekkel hallgatták a szeniorhallgató papa „előadását”, miszerint; „…néha még a teljesen egészséges szemű ember sem veszi észre, ami pedig ott van előtte”.

Meséltünk, egyéb dolgokról is beszélgettünk, miközben tovább folytatódott az ebéd. A mama sürgött-forgott – még enni sem tudott –, csak tálalt, felszolgált, igényeket mért fel, miközben a gyerekek felváltva bizonyították kreatív önállóságukat. Úgymint Katica a mindent tudó, a gondoskodó, a mindenhez értő házi tündér, ki akár bátyja sorsát is igazgatná, míg Soma,  az elmélyülő, a megfontolt,  akár a kedvenc kajára is körültekintéssel koncentráló, igényt tartó tudatos férfierő.

És ahogy általában ilyenkor lenni szokott, az igyekezet, a bizonyítás meghozta a nem várt „balesetet”. Mert elég csak egy rossz mozdulat és már kész is az étrend fogásait reprezentáló foltokkal megírt damaszt anyagú étlap. „Gyerekek, miért nem figyeltek jobban! Nem látod, hogy…” – szólaltam meg halkan, mire a tanulékony és éles gyerekész már nyomban reflektált is. „De papa, épp most mesélted! Nem is tehetek róla. Én sem láttam!” – hangzott el ismét a megdönthetetlen indoklás szinte egy emberként Katica és Soma szájából. Mi, felnőttek csak néztünk és mosolyogtunk. Bennem pedig felidéződött egy Nyugdíjasegyetem előadás utáni kép, az előadó előtti szabad tér hangulata, mely olykor – a szeniorhallgatók jóvoltából – egy valóságos agorává változott.

Emberi tér, felpezsdült agora hol bókok, intelmek, együttérzések, meghallott indokok hangzottak el, kerültek terítékre a kiáramló hallgatói tömegben. És ahogy néztem a Katicát és a Somát, igazolásként felrémlett egy ott hallott felnőtt hivatkozás: „Hát, ez az aranyos előadó is megmondta! El is mondom az uramnak, fogadja meg, amit már én is hányszor megmondtam.” Mennyire nyitottak is tudunk lenni, ha minket is valami vagy valaki megnyit, akár ismereteinket tágítva. Mindenkit megérinthet ez az öröm, megbecsülés, ez az élmény, csak akarjuk és keressük a lehetőségeket!

Épp ma hallottam a „Robotok, az ember szolgálatában” című nagyszerű, XXI. századi ismereteket is felvonultató Nyugdíjasegyetem előadást. Egy ilyen kiszolgáló robot, akár segíti vagy helyettesíti is az embert például az ágyazásban, a fürdésben, vagy van olyan is, amelyik akár állatokról is tud gondoskodni, sőt, akár négy egyszerre beszélő ember megrendelését is képes fogadni, majd teljesíteni.

Ha majd legközelebb erről mesélek a Katicának, a Somának – elnézve nyitottságukat – szinte már látom és hallom az esetleges korlátozó intézkedéseinket sutba vágó indoklásaikat, mint: „Te papa, nem olyan nagy gond ám kutyát tartani, ahogy mondjátok. Míg az iskolában vagyok, nem kell nektek vele törődni, tudod, te mesélted, hogy…”. Vagy: „Mama, ha egyszerre mindketten akarunk mást, az nem lehet akkora gond, mama, ne aggódj, mert a papa mesélte, hogy van olyan kisegítő robot, mely akár négy gyerek igényét is egyszerre tudja teljesíteni. Hozunk neked.”

Igen, valóban szeretek nyugdíjasként egyetemista lenni! Mert a fiatal és az idős korosztály itt valóban együtt „diplomázik” a tapasztalat, a tisztelet, a tudás, az ismeretek, a szeretet átadásából, a tartalmasabb, okosabb élet megteremtésének reményében.