Tessék most már békén hagyni a választási rendszert. Ne legitimációs hadakozásba, el nem ismerésbe, csöndes polgárháborúba torkolljon a döntésünk másfél év múlva. Hadd legyen ünnep a mi választásunk is. Amilyen az amerikaiaké volt.

Nem találom azt a cikket, de négy éve, emlékszem, katartikusnak tartottam Obama győzelmi beszédét. Nem mondott sokat, az egész lényege annyi volt, hogy cséndzs meg hóp, de ezt úgy tudta közvetíteni, hogy tényleg remény ébredt az amerikaiakban. (Aki azon problémázik, hogy az elmúlt négy év nem volt aztán ilyen emelkedett, hogy nem lett nagy áttörés, világfelforgatás, hatalmas zöld fordulat, az nem érti az ünnep és a hétköznap közötti alapvető különbséget.) Ma reggel, pontosan négy évvel később már megint irigy lettem. Jó irigy. Azaz: nem kívántam, hogy nekik, az amerikaiknak ne legyen ilyenjük, csak azt, hogy nekünk is legyen.

Mitt Romney beszédére keltem ugyanis. Hát, igen. Így fest egy erős nemzet vesztes jelöltje. Mennyivel többet veszített ő, mint itthon bárki, aki valaha vesztett-bukott! Romney a világ még mindig első számú nagyhatalmának vezetését bukta el. Mégsem zendített rá olyasmire, hogy Amerika nem lehet ellenzékben, nem kommunistázta a győztest, most már nem jött elő az Obamacare-rel, nem igyekezett tragédiának beállítani a választás eredményét. Sőt. A népet, Amerikát dicsérte. Nem képzavar- és szóvirággyűjeménnyel, hanem ezzel a nagyon laza attitűddel lett igazán méltóságteljes. Hiszen nagyvonalú volt. Egyértelmű tehát, hogy hisz abban a nemzetben, amelyet vezetni akart. (Vagy legalábbis remekül játssza. De mindegy is. A nemzet általa, miatta is hihet aztán önmagában.) A győztes szintén. Nem kezdte el látványosan, röhögve falni a narancsos bukta helyi megfelelőjét, inkább arról beszélt, mi is Amerika lényege. Volt a beszédében jól eltalált Kennedy-parafrázis, felelősség és szabadság(jogok) együttese, kemény munka és annak gyümölcse stb. Mindez úgy előadva, olyan spontánnak és őszintének ható módon, hogy az embernek sírhatnékja támad, ha az október 23-i, hazai beszédekre gondol.  

Azért is írok ezekről a stílusbélinek tetsző különbségekről, mert nagyjából ennyi fontos a mi szempontunkból. Persze nem baj az sem, hogy vélhetőleg nem szállnak el az olajárak, mint tették volna talán Romney győzelme után, főleg, ha nekiment volna Iránnak - esetében ugye nem lehetett kizárni ezt a lehetőséget. Külpolitikai szempontból a nyugisabb, diplomáciás, szankciós vagy célratartsos Obama-politika jobban jön nekünk, s az sem baj, ha a doktriner neokon szabályozás- és felügyeletellenes pénzügyérek nem okoznak újabb világválságot. Szóval, függetlenül attól, hogy Romney egyébként igazi amerikaielnök-típus és rokonszenves figura, aki az első vitában kifejezetten jobb volt Obamánál, s az ő Amerika-álma nekem például jobban tetszik, rendben van ez így magyar szempontból még akkor is, ha bizonyos demokrata körök levelekkel, nyilatkozatokkal és Bajnai Gordon trénelésével-támogatásával igyekeznek majd beleturkálni a magyar belviszonyokba.

Utóbbi akciókon (Hillary-levél) jóérzésű magyarként persze joggal háborodtunk fel - ugyan, hagyják már ezt a birodalmi logikát, hogy leszólogatnak, mi a demokrácia, hogyan kellene azt csinálni. Ne oktatgassanak már ki, főleg egy olyan országból ne, amelynek választási rendszere megengedi, hogy a kevesebb szavazatot kapó nyerje végül az elnökválasztást (Bush-Kerry).

A bírálatot, a tisztább közéletért, józan ész vezette döntésekért folytatott küzdelmet hagyják csak meg nekünk. (Regisztráció-ügyben mondjuk kénytelenek is lesznek - épp onnan ezt aligha érheti bírálat anélkül, hogy mindenki fogná a hasát.) Nincs könnyű dolgunk, de nem minden esetben lehetetlen a kormánydöntések befolyásolása. Itt van például az „angol helyett németet tanítsanak elsőként" ötlete. Ugyanolyan légből kapott, szakmaiatlan, mint a regisztrációé, az embernek A hét mesterlövészben elhangzó sztori jut eszébe róla a fickóról, aki meztelenül belevetette magát egy kaktuszra, mert „pillanatnyilag jó ötletnek látszott". Tavaly már kikerült egy ilyen anyag, most megint, de a felhördülésre Hoffmann Rózsa mégiscsak visszakozni látszik. Ahogy tavaly, most is az a szöveg: csupán munkaanyagról van szó. Az ilyen kínos közjátékok elkerülése egyébként nem volna bonyolult: érdemes lenne most már a darálóba helyezni azt a „munkaanyagot".

A választási szabályozás esetében ez már nehezebb, de mivel a végszavazást elhalasztották, elvileg nem esélytelen. Presztízsveszteség nélkül már nem menne, de még mindig megérné. A Fidesznek is. Nem mintha az LMP múlt heti „kékcédulás" akciója több lett volna látványos ellenzéki gegnél: a tudatos, szándékos csalás előkészítésének vádja nevetséges, ilyesmi nem fordult meg a Fidesz-vezérkar fejében a regisztráció bevezetésének tárgyalásakor.

Ám amíg a médiatörvény, az Alkotmánybíróság hatásköreinek csorbítása kifejezetten elvi-értelmiségi ügyek voltak, amelyekre finoman szólva sem izgult rá honpolgárok tömege, ez más. Erről beszélnek buszon, villamoson. Azon politikusoknak, akik efféle közlekedési eszközöket nem vesznek igénybe, ezennel térítésmentesen jelentem: kizárólag háborogva. Ez ugyanis érinti a népeket. Kikérik maguknak, hogy eddig meglévő jogukat csak plusz nehézségek árán gyakorolhassák. Packázást éreznek. Azt, hogy ez nem a nemzet, a közösség érdekében szükséges, hanem mert a hatalom azt hiszi, neki így lesz jó. Pontosan az ellentétét annak, amit az amerikaiak érezhetnek vezetőiket hallgatva (függetlenül attól, hogy a lehetőségekkel ott is játszanak az elnökök, lásd mondjuk a Supreme Court tagjainak választását.)

Az már talán csak a finnyásabbakat zavarja, hogy saját, „gránitszilárdságú" alaptörvényét is könnyedén törte fel a kétharmad egy homályos, bizonytalan előnyöket sem ígérő regisztrációs ötletért, ám hogy a részletszabályok is ott landoltak, az egyszerűen szégyen. Elismerése annak, hogy a tavaly hozott Alaptörvénynek sem felelne meg az ötlet, az Alkotmánybíróság elkaszálná a javaslatot. Csakhogy az AB az alkotmányt nem vizsgálhatja, hát akkor írjuk bele! Így, pontosan ez által lesz az alkotmányból „technokrata szabályhalmaz, amelyben nincs semmi tiszteletre méltó" - hogy egy klasszikust idézzünk.

Aztán: már csak azért sem jó ötlet regisztrációval ráncigálni a nép nevű oroszlán bajuszát, mert a Fidesz új választási rendszerének következtében még a korábbinál is kétosztatúbbá válhat a magyar politika. Persze nyilván azért ilyen a rendszer, mert abból indultak ki kétharmadnyi honatyáink és honanyáink: a baloldal úgyis képtelen lesz összefogni. A Fidesz-győzelem tehát borítékolható. Ha viszont öncélú rögeszmék (alap)törvénybe passzírozását látja az istenadta, a nagy terv visszaüthet. Lehet itt akkora a sértettség, az elégedetlenség, hogy az nem csak magyarázhatóvá teszi, de ki is kényszeríti az ellenzéki egységet.

Ha ez megvalósul, akkor persze még mindig lehet módosítani a rendszeren. Ugyan mi a biztosíték arra, hogy aki így, pillanatnyilag jónak látszó ötletekért farigcsálja a gránitalapot, nem teszi meg ugyanezt két hónappal a választások előtt is, ha érdeke éppen úgy diktálja? (Nem, nem válasz erre, hogy a szocik is nekik tetszőre módosították a választási törvényt a '94-es önkormányzati voksolás előtt - ez ugyan igaz, de őket sem szerettük érte, ha jól emlékszem.)

A biztosíték csak a józan ész lehet, a tisztesség, a belátásra való képesség. Erre apellálok most. Hátha.

Tessék most már békén hagyni a választási rendszert. Ne legitimációs hadakozásba, el nem ismerésbe, csöndes polgárháborúba torkolljon a döntésünk másfél év múlva. Hadd legyen ünnep a mi választásunk is. Amilyen az amerikaiaké is volt.