Ha én rajongó lennék, boldog napokat, heteket, hónapokat élnék. Csak ámulnék szeretett pártom és kormányom leleményességén, ahogy tégláról-téglára építi fel a magyar történelem legnagyobb mesevárát, az egész világ által szutyongatott, de hősileg ellenálló magyar nép varázslatos képét. Bíznék benne, hogy lassacskán minden fejbe sikerül belopniuk ezt a nemzeti egységbe forrasztó, lelkesítő álmot. Ha az enyémbe sikerül, miért ne kerülne más fejébe?

Pedig nem lenne egyszerű. Én se rajongóként kezdeném, és eleinte sok mindent nem értenék. Nem érteném például, hogyan sikerült az Európa Uniónak megszállni az országot, amikor se fegyvert, se eurókatonát nem láttam, pedig eddig az összes megszálló így érkezett – és maradt hosszabb-rövidebb ideig. Sőt, nemhogy ilyesmi nem történt, magunk kértük felvételünket a minket megszálló hatalomba. De erre olyan érvet mondanának, hogy meg kellene hajolnom előtte: épp az benne a trükk, hogy az a hosszú nevű lator, Emúltnyócmeghúszévgyurcsány eladta a hazát, és most nem egyenruhában jönnek, hanem jól szabott öltönyben. Ez engem is megkevert. Pártunk és kormányunk nagy esze kellett ám ahhoz, hogy erre rájöjjenek, és most nekem is adtak belőle egy kicsit.

Aztán nem érteném azt sem, hogy ha már kiderült Emúltnyócmeghúszévgyurcsány ármánykodása, akkor miért nem lépünk ki a megszálló hatalomból. Magunk kértük annak idején felvételünket, most önként kilépünk, és kész. A kutya se szólna többet hozzánk, senki nem foglalkozna vele, hogyan építjük mesevárunkat. De erre olyan érvet mondanának, hogy elállna a lélegzetem: nem fogunk idegenek diktátuma szerint élni, és bármennyire szutyongatnak, azért sem lépünk ki. Majd ha nem szutyongatnak. Akkor majd látszik, hogy mi akartunk kilépni. Erre soha nem gondoltam volna. Hiába jártam annyit iskolába, nem tanítottak meg a logikára. De most pártunk és kormányunktól egy kis logikát is kaptam. (Nem kell ide egyetem. Zárjuk be őket! Majd tanít a párt.)

Nem érteném azt sem, hogy ha pazarló kormányunk pénzt kér, akkor a hitelező miért ne mondhatná: csak akkor adok, ha nem pazarolsz tovább. De erre olyan érvet mondanának, hogy csak hápognék: ha nem akarunk békák lenni a fazékban, akkor jó erősen rá kell támaszkodnunk a magyar erényekre, és akkor is igazunk van, ha nincs, és ezt majd az egész világ be fogja látni. Visszatérünk az ezeréves értékekhez, a feudalizmussal felszámoljuk a spekulánsok uralmát, és miénk lesz a kamra kulcsa, nem a szomszédoké.

Azt sem érteném, hogy ha a spekuláns hitelezők el akarják venni a függetlenségünket, bele akarnak szólni életünk törvényeibe, el akarják homályosítani a magyar szemet, meg akarják akasztani a magyar észjárást és el akarják téríteni a magyar szív ritmusát, akkor miért kérünk tőlük pénzt. Hagyjuk őket a fenébe a pénzükkel együtt, és akkor foroghatunk a saját tengelyünk körül! De pártunk és kormányunk megértetné velem, hogy az a pénz kell nekik. Az asszony már számít rá. Ezt érteném meg a legkönnyebben.

Végre látnám, hogy a „Nem leszünk gyarmat!” azt jelenti, hogy adják a pénzt, de nem pofázhatnak bele, hogy mire költöm, sőt – különadókkal, végtörlesztéssel és árfolyamgáttal – még azt is én szabnám meg, hogy mennyit fizetek belőle vissza. Ettől aztán rajongásom a végsőkig fokozódna. Önként ülnék a rajongásvizsgáló székbe, hogy lássák, velük vagyok. És akkor talán nekem is csurranna-cseppenne egy kicsi abból pénzből.

(Andor Mihály)