Bayer Zsolt újabb botrányba keveredett. Menetrendszerűen. Nem először, és nem utoljára. De próbáljuk meg távolságtartással szemlélni a történetet. Menjünk kissé vissza az időben.

2012. november 26-án a Fidesz-KDNP parlamenti kétharmad elfogadta a választási eljárásról szóló (regisztrációs) törvényt. Még azon melegében Gyöngyösi Márton interpellálta a külügyminisztert, hogy itt lenne az ideje felmérni az országgyűlés és a kormány nemzetbiztonsági kockázatot jelentő zsidó származású tagjait. Mondani sem kell, hogy a következő napok közbeszéde erről szólt, és nem a választási törvényről. Gyöngyösi számára ez a sikeres diverzió semmiféle következménnyel nem járt; Magyarország és a magyarság számára igen. De ha szent a cél, nem kell finnyáskodni az eszközök megválasztásában.

2012. december 28-án, majd 2013. január 4-én a törvény elvérzett az Alkotmánybíróságon. Rogán Antal – aki újabban a mindenes ügyeletes – azonnal megerősítette, hogy 2014-ben nem lesz választási regisztráció, majd órákon belül kínos ellentmondásba került önmagával az ATV Egyenes beszéd című műsorában.

2013. január 5-én a Magyar Hírlapban megjelent Bayer Zsolt írása, a „Ki ne legyen?”. Vélelmezhetően azért, mert a Jobbik most már kétszer meggondolja, mielőtt a munkamegosztásból származó feladatainak/kötelezettségeinek eleget tesz. Bayer írásának apropója a szigethalmi késelés (január 1. hajnalán), amelynek áldozata az MTK egyik bokszolója. A regisztrációs törvény azonban annyira magára vonta a figyelmet, hogy a diverzió nem jött be. A botrány csak január 8-án robbant ki. Ekkorra azonban már, mind hazai, mind nemzetközi viszonyaltban, kivesézték az Ab-döntést. A Fidesznek tehát most improvizálnia kell, mert erre a változatra nem volt forgatókönyv. Ebben a helyzetben a jobb kéz nem tudja, mit tesz a bal. Megfelelő útmutatások hiányában csak a zűrzavar növekszik.

Orbán Viktor pedig hallgat – és nem is fog megszólalni. Mert Bayer Zsolt nem csupán a Vezér kebelbarátja, hanem ennél sokkal több. Ő maga a Békemenet; a rendszervédők szállítója. Ez tehát már az Orbán-rezsim második olyan botrányügye, amelyiket sem megoldani, sem eltussolni nem lehet, mert semmiképpen nem lehet jól kijönni belőlük.

Az első természetesen Semjén Zsoltnak a Pázmány hittudományi karán megszerzett és a régi MAB által átminősített doktorija.

Mindez arra világít rá, hogy egy autoriter rendszert megfelelő erőszakszervezetek (a TEK egyelőre nem ilyen) és kiépített politikai rendőrség (besúgóhálózat) nélkül iszonyúan nehéz bevezetni. Különösen úgy, hogy sem az információáramlást nem lehet hatékonyan akadályozni, sem pedig a határokat lezárni. Hatékony működés helyett tehát egyre inkább a magyar államapparátus és közigazgatás szétesésének, a megfélemlített társadalom szétbomlásának vagyunk a tanúi. Fokozatosan világossá válik, hogy a Magyarországot Közgépisztánná átalakító Orbán-rezsim a legkártékonyabb pusztítást végzi Szálasi és Rákosi óta. Az ő esetükben azonban mindig lehet hivatkozni a körülményekre, a külső befolyásra (a németekre, illetve a szovjetekre). Orbán esetében senkire nem lehet hivatkozni. Ez teljes mértékben magyar produktum (hungarikum); ezt a magyar elit és társadalom maga termelte ki – önerőből. A jelen helyzet valójában egy teljes társadalmi és politikai csőd.

A kilábalás egyetlen esélye, ha a szülők és nagyszülők – elsősorban a hatvan körüli diplomások, akik az elmúlt két évtizedet főleg azzal töltötték, hogy pozícióba kerüljenek, és látótávolságon belül minden potenciális konkurenciát kiirtsanak maguk körül (akinek nem inge, természetesen ne vegye magára) – megpróbálnak felzárkózni azok mellé a fiatalok mellé, akiktől az Orbán-rezsim most veszi el a jövőjüket és az életüket. A rezsim hatalmas baklövése, hogy őket maga ellen fordította. Amennyiben az érettségiző, szakmával nem rendelkező fiatalok nem mehetnek egyetemre, gyakorlatilag két lehetőség között választhatnak: kilátástalan munkanélküliség Magyarországon, cseléd vagy szolgasors valahol Európában. Amennyiben ugyanis egy rendszer ellehetetleníti a saját, demokratikus úton történő leváltását, akkor azt a rendszert csak megdönteni lehet. Erről szól a történelem tanúsága (pl. Ceausescu Romániája) – és egyes világbeli történések (pl. Szíria).

Orbán és a pápa 

A történéssorozat (választási törvény, Gyöngyössi, Bayer) azonban arra is rávilágít, hogy Európában is eljött az ideje az elgondolkodásnak. Az Orbán-rezsim már nem kezelhető magyar problémaként, ez már európai értékrendi kérdés. És itt elsősorban a keresztény egyházak (különösen a Vatikán), illetve az Európai Néppárt (személy szerint Wilfried Martens) felelőssége merül fel. Európában – de talán itthon is – elsősorban azon kell elgondolkodni, hogy az européer jobboldali politikai erők, gondolkodók, személyiségek meddig hajlandók szolidaritást vállalni azzal az antiszociális, a rasszista és antiszemita megnyilvánulásokat cinizmussal eltűrő (mondhatni felhasználó), jogállam- és demokrácia-ellenes orbáni „nemzeti-keresztény” rezsimmel, amely módszeresen elhitelteleníti és erodálja mind a jobboldaliságot (mert azt a primitív bornírtság mélységeibe taszítja), mind a keresztény eszméket.