A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer minden problémája abból ered, hogy máig változatlan működési alapelvét Európa 120 évvel ezelőtti állapota, fejlettségi szintje, demográfiai helyzete határozta meg.

A korabeli alapelv szerint a sok aktív dolgozó hosszú munkaviszonyban szerzett keresete után fizetett járulékok fedezték a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját. Közelebbről nézve három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épült a rendszer: a szülő fizeti a járulékot, hogy a nagyszülőnek legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekét annak reményében, hogy mire ő is megöregszik, a gyermeke fizeti majd azt a járulékot, amiből neki lesz nyugdíja.

***

Miért volt egyáltalán szükség erre a folyó finanszírozású rendszerre? A történelem során mindig a család feladata volt a gyermekek felnevelése mellett az öregek eltartása is, miért nem maradhatott ez így? A legfontosabb ok természetesen az iparosítás volt, amely felszívta a városokba a mezőgazdaságban robotoló tömegeket, és szétrobbantotta a hagyományos nagycsaládi kötelékeket azok gazdasági alapjaival együtt. Az idős családtagok eltartásának korábbi családi kötelezettségét ezért kellett társadalmasítani, vagyis az állam által erre a célra beszedett speciális közteherből, a nyugdíjjárulékból finanszírozni. 

A százhúsz évvel ezelőtti helyzetben a születéskor várható élettartam negyvenhat év volt, így nem kellett arra számítani, hogy az emberek tömegesen megélik a nyugdíjkorhatárt, arra pedig végképp nem, hogy utána hosszú ideig élnek még nyugdíjasként. Másfelől a termékenységi ráta nagyon magas volt, a termékeny nők jellemzően hat-nyolc gyermeket szültek, akik felnővén biztosították, hogy mindig legyen rengeteg járulékfizető. A gyors ipari fejlődés pedig elegendően sok munkahelyet teremtett a munkaerőpiacra folyamatosan áramló fiatal tömegeknek.

Ezen az elven azonban már nem lehet sokáig működtetni a nyugdíjrendszert, olyan gyökeresen megváltozott a világ.

A születéskor várható élettartam száz év alatt harminc évvel nőtt, ennek következtében szinte mindenki számíthat arra, hogy megéli a nyugdíjkorhatárt, majd másfél-két évtizedig nyugdíjasként fog élni. Eközben a termékenységi ráta történelmi mélypontra zuhant (száz termékeny korban lévő hölgynek Magyarországon csak 137 gyermeke születik a száz évvel ezelőtti 600-800 gyermek helyett). A társadalom e két fő ok következtében gyorsan öregszik, vagyis ará-nyaiban egyre több az idős ember. A járulékfizetők száma viszont drámai tempóban zsugorodik, egyrészt amiatt, hogy nem születik elég gyermek, másrészt amiatt, hogy a fiatalok és középkorúak egyre növekvő létszámban választják a tartós külföldi munkavégzést (s így itthon nem fizetnek járulékot).

***

Magyarországon évtizedek óta nagyon kevés gyerek születik. Évente kilencven-ezer alá csökkent a babák száma. Már eddig is hiányzik úgy egymillió gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas-negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.

A hölgyek átlagosan huszonnyolc éves koruk után (diplomások harmincegy éves koruk után!) szülik meg az első – és jellemzően az utolsó – gyermeküket. Száz éve a nők harmincéves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort – nyolc-tíz gyermek kihordása után.

Jelenleg negyvenezerrel több magyar hal meg átlagosan egy évben, mint ahány gyermek születik, ezért évente negyvenezer fővel fogy a lakosság. Huszonöt év múlva egymillióval leszünk kevesebben! És nem az öregek, hanem a fiatalok száma apad el.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.