Talán még ebben a pillanatban sem indokolt, vagy hosszabb távú előrejelzésnek tűnik, ha megkockáztatjuk, hogy Orbán Viktornak és pártjának a következő időszakban támadhat egy erős és hatalmát megerősíteni képes szövetségese: a megszokás. Tudom, nem tartozik igazán a politikatudomány megszokott szakkifejezései közé, de itthon és határainkon túl egyaránt ez a jelenség lehet a Fidesz hatalmával szembeni kifogások kifulladásának egyik lehetséges oka.

Itthon gyakorlatilag bármit megtehet, támogatóinak száma ennek ellenére jelentős, mint ahogy ellenzékének gyarapodása meg csekély. Ebben pedig a miniszterelnök személye és kormánya iránti vakhit mellett (lásd: A politika hite – a hit politikája) most is szerepet játszhat az, ha sokan gondolják úgy: sok baj van vele, de őt már legalább ismerjük, ha nehezen is, de megszokjuk. Pedig racionális ellenérv lenne bőven, hiszen aligha igényel hosszabb elemzéseket az, hogy nemcsak nem váltották be a hozzájuk fűzött 2010-es reményeket, hanem még a – sokat hivatkozott – „emberek” anyagi lehetőségeibe is alaposan belenyúltak. A sok-sok vizitdíjnak megfelelő pénztárca-apasztás mégsem váltott ki olyan mértékű bizalmatlanságot, mint a szocialisták korábbi megszorításai. Ezt pedig még a hitelesség fenntartásának érveivel sem védhetik, hiszen annyi mindent mondanak másként, mint ellenzéki éveikben (ld. áfaemelés, munkahelyteremtés, családi gazdaságok támogatása stb.), hogy az lassan kötetnyi „őszödi beszédre” is elég volna. A minderre rezignáltan rálegyintő, és mégis inkább a Fidesznek, mint az ellenzékének hitelt adó polgártársaink álláspontja pedig pontosan azt eredményezi, amire Orbán Viktor talán a legkényesebb: a hatalom hosszú távú megtartásának lehetőségét egyetlen „centrális erő” (értsd: a nagyhatalmú kormányfő) kezében. Megszokjuk. Pontatlan hasonlat, de párhuzamként mégis a kései Kádár-korszak kínálkozik. Azt is „megszoktuk” annyira, hogy megelégedjünk szűkre szabott, de ígéretekkel tágított szabadságunk kereteivel. (Kitérő: másik töprengés forrása lehet, hogy ami nem sikerült a baloldalnak Magyarországon, miért sikeres a jobboldalon. Gyurcsány őszödi beszédének arra az elemére gondolok, amikor arról beszélt: „Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek.” A jobboldal ugyanis nem unta meg, nem ment haza. Az Orbán elleni tiltakozásoknál ez legalábbis kétesélyes.)

Terror Háza Múzeum 

S ha vigyázó szemeinket külföldre vetjük, akkor is azt látjuk, hogy bár újabb és újabb kritikák érik az európai intézményektől az alaptörvényt, a magyar törvényhozás (mellék)termékeit, az orbáni hatalomgyakorlás egyes elemeit, bizony, megvan a lehetősége, hogy megnő azoknak a száma, akik Nyugaton rosszallóan ingatják a fejüket, ha Magyarország szóba kerül – de nem tudnak vagy már nem is akarnak mindezzel szemben érdemben gátakat emelni. Nyilvánvaló, hogy nincs az „európai értékrendnek” olyan értelmezése, amelybe beleférne az Orbán-rendszer (gondoljunk csak a médiatörvény kapcsán a szólásszabadság, az egyházügyi törvény kapcsán a parlamenti többségnek kiszolgáltatott vallásszabadság ügyeire és a sor hosszan folytatható), a rendszer mégis megmaradhat, mert odakint is úgy gondolják, hogy lehet együtt élni vele, vagy legalábbis mellette. Orbánnak ugyanis van egy olyan eszköze, amelynek fontossága a 2010-es évek elején látványosan felértékelődött: rendszerének stabilitása. Nemcsak a kétharmadnyi, mindent és mindennek az ellenkezőjét is megszavazni kész képviselőről van szó, hanem arról is, hogy ebben a rendszerben egy biztos pont mindig megmarad, ez pedig a miniszterelnök akaratának akadálytalan érvényesülése, bármi legyen is az. A nyugati demokráciák joggal tartanak attól, hogy más országokat is mintakövetésre ösztönözhet az orbáni példa, ám egyre érzékelhetőbb a történelmi előzményeket sem nélkülöző dilemmájuk. Mire van az aktuális jelenben nagyobb szükség: a demokrácia maradéktalan érvényesülésének elősegítésére (akár valamilyen mértékű kikényszerítésére), vagy pedig a rendszer által szavatolt stabilitásra? Márpedig Magyarország rendelkezik az Európai Unióban a legstabilabb hatalmi konstrukcióval. (Ez persze nem azonos a nagyobb kiszámíthatósággal!) Gondoljunk csak arra, hogy a bizonytalanság vált a mai Görögország legsúlyosabb jellemzőjévé, amelynek eltérő mértékben más európai kormányok is kiszolgáltatottjai. Az Európai Unió legfontosabb kérdése úgy is megfogalmazható, hogy képes lesz-e egyszerre a demokrácia intézményrendszerét és a stabilitást is szavatolni. Amíg pedig a kérdésre választ találnak, akár tudomásul is vehetik, hogy Közép-Európában egy orbáni típusú (korlátozott) demokrácia működjön.

A hatalom megszokása (Orbán részéről) és a megszokás hatalma (külső és belső szemlélői részéről) a következő időszak párhuzamosan megvalósuló, egymást erősítő és feltételező jelenségei lehetnek. Márpedig a közmondás úgy tartja, hogy a megszokás nagy úr. Egy másik szólás értelmében ez az egyik lehetőség az Orbán-rendszerhez fűződő viszonyban: „megszoksz”. A másik alternatívába nem tudok, nem akarok és őszintén szólva nem is merek belegondolni.

Fazekas Csaba