Szombat, 2013. október 5. 13:42

Címkék: választások kiegyezés Baloldal Jobboldal Gombár Csaba

Gombár Csaba a kiegyezés esélyérőlTele vagyunk gyanúval Bajnai Gordon egy fórumon azt mondta, létezik olyan visszautasíthatatlan ajánlat, amelyet ellenzéki győzelem esetén a Fidesz elfogadhatna, és az egyáltalán nem a Keresztapa stílusát követné. Magyarán: lehetséges a kiegyezés jobb- és baloldal között. Sok jele persze ennek nincs, és a kompromisszumkeresés hazai hagyományai se biztatnak sok jóval. Ha létrejön a megegyezés kényszere, találunk-e ehhez dialógusra kész, a másikat elfogadó politikai kultúrát? Gombár Csaba politológussal beszélget SZÉNÁSI SÁNDOR. - Azt mondják, mindig a gyengébb akar kiegyezni, amikor tehát az ellenzék egyik vezetője erről beszél, a követőiben támadhat olyan érzés, hogy itt önfeladásról van szó, a másik oldal meg átverésre gyanakodhat. Ilyen körülmények között van értelme megállapodásról beszélni?

– Nyilván van, ha az esély nem is nagy. De hogy erről beszéljünk, tegyük most félre a Fideszről kialakított és százszor megrágott, bár valós közhelyeket arról: mennyire bicskanyitogató módon viselkedik, hogyan szántja fel a társadalmat Rontó Pálként, miként termeli sztahanovista törvénygépezete a rengeteg selejtet. Ez így van, én azonban most arra hívnám fel a figyelmet, hogy miközben hihetetlen mértékben felforgatta az országot, az ellenzék részéről ostobaság lenne mindent visszacsinálni. Arról nem is szólva, hogy képes lenne-e rá. Pokorni Zoltán mondta egyszer, hogy a tankerületi járási rendszer önmagában nem butaság, és nyilván arra gondolt: egy másik kormány is elfogadhatja. Azt én teszem hozzá, hogy ezt a csaknem kétszáz egységet a mostanival szemben demokratikusan is lehetne működtetni. Nem a léte a baj. Általában is: huszonöt éve nézem, hogy a közszolgálatban dolgozókat állandóan lecserélik, ami egyszerűen ártalmas. Mi lenne, ha jelenlegi ellenzék nagy politikai nyomatékkal kijelentené, hogy az állami apparátus összes köztisztviselőjét megtartaná, le egészen a járásokig? 

- És lojálisak is lennének az új kormányhoz?

– Mondanom sem kell, a barátaim egy része naivnak tart, vagy azt hiszi, nem vagyok eszemnél. Gondoljam meg, mondják, az apparátus több mint felét már kicserélték Fidesz-káderekre, ők nyilván keresztbe tesznek majd, ráadásul mind hülyék. Csakhogy én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mind Fidesz-hívők, abban sem, hogy hülyék, azt meg végképp nem hiszem el, hogy az őket követő káderek aztán a szakmaiság csúcsai lennének. Na, egy ilyen ajánlatot tartanék én visszautasíthatatlannak. 

- Azok pedig, akiket politikai okoknál fogva dobtak ki, vesztesek maradnának? Ráadásul sokukat nem is azért távolították el, mert szocik, hanem mert nem álltak be kliensnek a Fidesz-hatalomhoz. Ott ugyanis nincs még társutasság se, nemhogy egyenlő távolságtartás.

– Én ezt nem vitatom, csak eszembe jut, hogy Amerika például már a 19. században rájött arra: az örökös tisztviselőváltás, amikor még a postamestereket is kidobálták, csak azt hozta, hogy az egyik analfabétát cserélték a másikra. 

- A lojalitás mellett ott van még a bizalom, illetve a hiánya is. Bármilyen ajánlat csak azon alapulhat, hogy a demokratikus normákat vissza kell állítani, ennél kevesebbről nem érdemes tárgyalni. De az ellenzék joggal gyanakodhat arra, hogy bár egy csomó jobboldali konzervatívnak nem tetszik a Fidesz közjogi dúlása, azért jobb szeret győztes lenni, mint demokrata.

– Hát persze, kiegyezés, bizalom... Hankiss Elemér jut eszembe, aki már negyedszázada erről beszél... de hát amivel én találkozom, az az elégtétel szomja és a bosszúállás. Mind a két oldalon vannak pártemberek, akiket rág a politikai aktivitás és a kérlelhetetlenség férge, és több mint hajlamosak arra, hogy a büntetőjogot a napi politika eszközévé tegyék. Ez ellen én tiltakozom. A szocialistáktól egy időben nagy garral jött elszámoltatni Keller, a Fidesztől meg Budai és Papcsák, egyébként mind ugyanakkora sikerrel. Nem arról beszélek, hogy a bűnösök élvezkedhessenek a lopott holmi tetején, hanem erről az elharapódzó szemléletről. Arról, ami már most elindult az időközi kampányokban: szemtől szembe megfenyegetik egymást. Azt vágják oda, hogy a másik majd bíróság elé fog kerülni. És akkor ön bizalomról beszél... Jó lenne persze, mert egy csomó dologban ki kellene egyezni. Ha ez a köztisztviselők ügyében sikerülne, elindíthatna pozitív folyamatokat. 

- Ez rendben van, bár azt hiszem, ami a fenyegetőzést, a másik letaposását illeti, abban a Fidesz verhetetlen, a baloldal viszont többször mutatott gesztusokat. A Medgyessy-féle kormányzás elején és később, Gyurcsány alatt is, amikor a jobboldali önkormányzatok sorra jutottak fejlesztési forrásokhoz. Orbánnál ez nem fordulhat elő.

– Ez is igaz. De fölösleges a dolgokat tragikusan nézni, és mindig előrángatni a „bezzeg ezekkel nem lehet” formulát. A társadalom folyton tanul. Tölgyessy Péter mondta nemrég az Inforádióban, hogy ami egy korábbi Fidesz-kampányban igaztalan volt – tudniillik a „rosszabbul élünk, mint tíz éve” szlogen –, az most joggal elmondható. Az emberek egyébként is fel vannak dühítve. Sok jobboldali szavazó is úgy érzi, hogy megsértették.

- Ez nem látszik a közvélemény-kutatási adatokon.

– Az intézetek magatartásokat vizsgálnak. Hogy milyen a választók konkrét politikai viselkedése, azt nem nézik. Márpedig a magatartás a viselkedésnek csak a kerete. És hát akár a kampány utolsó hetében történhet bármi, jöhet hír, amelyik jelentős változásokat okozhat. A Fidesz-előny most kétségkívül lehengerlő, de emiatt nem kell szomorkodni, mert nem biztos, hogy így is marad. És annyi demokrácia még mindig van, hogy lesz választás, tehát van sansz.

- Ha a megegyezés kényszere előáll, lesz-e elég politikai kultúránk, elég hagyományunk ahhoz, hogy normális hangon szóba álljunk egymással, és higgyünk is a másiknak? Őszintén szólva én a magyart nem a dialógus, hanem a monológok népének tartom, nálunk mindenkit csak a saját hangja érdekel.

– Az, hogy politikai pluralizmus van, hogy sok párt létezik, az nagyon sok ember számára nem természetes. Van bennük egy morális neheztelés, hogy minek széthúzni, megosztani a magyarságot. De rengeteg politikus is azt érzi: mivel napnál világosabb, hogy neki van igaza, és mivel a többi politikus annyira nyilvánvalóan szemétláda, annyi kárt okoz az országnak, hát jobb lenne, ha nem is létezne egyáltalán. A sokféleség, az eltérő igazság, a másság ebben a körben sem teljesen természetes. Tele vagyunk gyanúval. Miért mond ez mást, mint én? Az európai kultúra lényege az lenne, hogy az ember képes saját magában, a saját igazságában kételkedni. Ha ez nincs meg, akkor nem tudunk a miénken kívül más racionalitást elfogadni. A baloldal például azt, hogy a Fidesz nem puszta gazemberségből jutott a mai pozíciójába, hanem a jobboldal mélyen átélt sérelmei miatt, amelyeket nem muszáj elfogadni, de nem kellene kétségbe vonni sem. És vice versa.

- Mindketten a megegyezés hívei vagyunk, de súlyos morális kérdéseket is felvet, ha ebből az is jön, hogy a trafikokat nem adják vissza, a földbérleteket nem tárgyalják újra, marad a hittanóra az iskolában, és az igaztalanul elbocsátott emberek nem feltétlenül jutnak elégtételhez. Egy új kormány erkölcsileg deficites lenne.

– Igaz, de mi lenne, ha a dolog másik oldalát is néznénk? Mi a megoldás? Vannak, akik azt mondják, most fizetjük meg a szabadság árát, amit a nép, ugye, ajándékba kapott. Miért? Lőnünk kellett volna egymásra? Akkor most jobb lenne? Hiszen ha a rendszerváltás környékén igazán durva dolgok történtek volna, most még mélyebb szakadékok szabdalnák fel az országot, és tényleg volna miért sírni. Az erőszak emléke hosszú évtizedekre megszabna mindent. Ez szerencsére nincs így, ami növeli a megegyezés esélyeit. Mint ahogy az is, ha az ellenzék nem próbál mindent megváltoztatni, amit a Fidesz csinált. Az ország nagyon unja már az örökös felfordulást, azt, hogy soha semmit nem talál a helyén, mert a különféle kormányok folyton mindent elvisznek, átneveznek, kibeleznek. Azt is hallom némelyektől, hogy bárcsak jönne olyan válság, amelybe végre belerokkanna a Fidesz. És pusztuljon az ország is vele? Hiszen arra is rászakadna a tető, aki ezt kívánja. Ezek őrültségek. A megtorlás gondolatát pedig sürgősen el kell felejteni.