Nem fáj a derék, várhat a mosogatás, ha próba van. Az sem ritka, hogy egy család több generációja áll egyidőben a színpadon.

Technikai szünet – rikkantotta huncut mosollyal Boncz Béla a rövid bemelegítés után – , túl sok bor van az üvegben, ez így nem lesz jó.
Miután tettek róla, hogy éppen annyi nedű maradjon az üvegben, amennyi szükséges, hogy az tánc közben a fejen megálljon, folytatódott a munka. Horváth János, a mi Janánk, ahogy az egyesületvezető hívja, türelmesen instruált, s akik egy órája még a gesztenyésben hajladoztak, most feledve a fáradtságot és mosogatnivalót, ami este fél tízkor várja őket otthon, táncolni kezdtek.

Az iharosberényi Nosztalgia Egyesület elődje, a nyugdíjas klub 1997-ben alakult. Akkori tagjai szerettek énekelni, megállás nélkül két óra hosszáig is fújták a nótákat. Aztán arra gondoltak: ha már énekelnek, táncolhatnának is, így Tímár Lajosné irányításával elkezdődtek a próbák. Őt váltotta Horváth János, aki Horváthné Záborszky Judittal, az énekkar vezetőjével a szíve-lelke-mozgatója a felkészüléseknek. A tagok szerint irigylésreméltó türelemmel áldotta meg őket a sors. Sikerből pedig bőven jut, serlegek, oklevelek bizonyítják a minőséget.

Paukovics Sándorékkal a próba előtt beszélgettünk. A férfi és felesége – Paukovicsné Tuboly Ildikó – néhány hónapja különdíjat kaptak egy senior táncversenyen, noha nem jó szívvel emlékeznek rá, mert szerintük az egész csapatot illette volna az elismerés. A család azért kuriózum, mert előfordult, hogy valamennyien együtt léptek fel: az asszony szülei, anyósa, és két lányuk is, ugyanis az iskolai énekkarral gyakran vannak közös produkcióik, emellett a valamikori nyugdíjas klub mára többgenerációs egyesületté lett.

A nagymama, a 80 éves Paukovics Sándorné a kezdetektől klubtag. Azt mondta: annyi szép helyre eljuthatott, ahova egyébként soha. Fellépni már nem tud, mert nem bír állni, de a klubba eljár.
– A muzsika a véremben van, már a mama pocakjában hallottam a zenét, mert miközben mosott és főzött, énekelt – vette át a szót fia, aki már három tangóharmonikát elszaggatott. Nagyapám meg hangulatjavító embernek számított a közösségben: ha leült a hangulat, énekelni, táncolni kezdett.

A házaspár szerdán táncpróbára jön, csütörtökön énekkarra, és a hétvégék is gyakran foglaltak.
– Ha a közönség örül annak amit mi adunk, megéri – így a felesége. Jaj, megint menni kell, mondjuk, ha sok a tennivaló, de amikor ideérünk, elfelejtjük mi volt a gesztenyével, krumplival. Olyanok vagyunk, mint egy család.

Mesélték: minden tánclépéssel meg kell kínlódni. Úgy indul: ebből nem lesz semmi. De János, mint a gyógyszerész a tablettát, kis mennyiségekben adagol, aztán mondja: na ugye, hogy megy?
Horváthné Szanyi Éva elnök ugyancsak kulcsember, sokakat az ő személye húz a klubba, amely 12 éve már egyesület.

Azt mondta: idén eddig húsz fellépésünk volt és 12 egyéb programjuk, miközben egy évben 52 hét van... A tagok nem feledkeznek el a másik név-és születésnapjáról, ha utazni kell, jönnek a saját autójukkal, hozzák a bort, a pogácsát.
– Nincs veszekedés, bántás, a minket körülvevő cudar világot kizárjuk – mondta az elnök. A próbák megfiatalítják az embert, elfelejtjük, ha valami fáj, vagy bánatunk van.

A Nosztalgia számokban

Hatvanegy tagja van az egyesületnek. A rangidős Csikai Pál 103 éves, tavaly lépett be. A táncparketten a 72 éves Kőszegi Istvánné a legidősebb, Tóth Imre pedig 82 évével még énekkaros.

Forrás: sonline.hu