Készítette: Marianna Borbély

E. J. Swan
Hálás kös­zö­net a mun­kájáért és a publi­kálási engedélyért.


E. J. Swan
ELBA...Generáció
Éjfél múlt.
Alud­nom kel­lene, de nem tudok.
Soks­zor nem.
Jár az agyam, a gon­do­la­taim kava­ro­gnak.
Soks­zor, egyre többször.

Azon töpren­gek, mit ron­tot­tunk el? Miért? Miért enny­ire?
Miért, hogy nem tudunk kiállni egymásért, önma­gun­kért?
Félt­jük a tet­ves kis pozí­ción­kat, a még meglévő állá­sunkat, a nem-tudom-minket.
Köz­ben a poli­tika, a hata­lom min­dent felz­abál. Min­den hata­lom, az éppen meg­dicsőült és a bar­ri­kád mög­ött hasaló.
Azok az embe­rek régen els­z­akadtak a valóság­tól. Évek, évti­ze­dek óta a poli­ti­ká­ban, és a poli­ti­kából élve hogyan is tud­hat­nák, mi tör­té­nik lejjebb?
Azok főleg honnan tud­hat­nák, akik az isko­la­pad­ból ültek a selyem-bársony akár­mi­lyen székbe.
Sem­miről sem­mit nem tudnak, de nem is akarnak tudni. Nekik ez játszma, amit meg kell nyerni.
Bel­te­nyész­nek egymás között, dia­dal­ma­san kacag­nak, ami­kor valami borz­asz­tóan frap­pán­sat sike­rül mon­dani a másik olda­lon állónak. „Győ­z­e­lem! Lám, milyen nagyon okos is vagyok én!”
Ez kell, ennyi kell.
Akik bes­zél­nek róla, sem tud­hat­ják, milyen élni semen­nyi pénz­ből. Milyen úgy lefek­tetni egy gye­reket, hogy nem tudsz enni adni neki. Milyen, ami­kor szé­gy­e­lem magam, mert autóval megyek vásárolni…a par­koló­ban mel­lém lép egy nő. Szo­morú szemű. Hal­kan bes­zél, alig értem. Nem kol­dul, csak meg sze­retné mutatni..nyújtja a papírdo­bozt, benne gyönyörű, cérnából hor­golt angyalka, nyuszi. Ha eset­leg ven­nék tőle…adjak, amen­nyit gon­do­lok, vagy tudok. Ő más­hoz nem ért…munkát nem kap, majd­nem ötven éves.
Csak enni sze­retne. Élni valahogy.
Emléks­zem a rendszerváltásra.
Ami­kor fiatal felnőtt­ként hir­te­len azt mondták nekem: amit eddig tanítot­tunk neked, amit mond­tunk, amit tudni vélsz, az mind hazugság.
Emléks­zem, ami­kor a fél ország ellen­ség lett, mert kis­zol­gálta a múlt rendszert…a másik fele meg ellenálló volt.
Szer­inte.
Ez ma sem vál­tozott, csak min­den sok­kal ross­z­abb lett. Egyre ross­z­abb.
Vala­hogy ezt az orszá­got soha nem akarta a poli­tika szol­gálni, min­dig ural­kodni akart. Mi pedig enged­tük, enge­d­jük. Mert mit is tehe­t­nénk ellene? His­zen alig vagyunk tízmillióan…a men­nyi­hez is? Háromszáz? Háro­me­zer?
Néhány éve még volt vala­mi­féle – ha nem is védőháló – de egy hár­tya. Ami nem engedte lezu­hanni azt, aki meg­bil­lent. Ma már ez sincs, már magunk lök­jük a mélybe, aki nem képes kapasz­kodni. Magyar Taj­ge­tosz. Ülünk és vár­juk a cso­dát, ami nem létezik.
Köz­ben, aki teheti, mene­kül.
Tud­ják, ott sincs kol­bász­ból, meg hazát cse­rélni nem lehet, meg a túró rudi. Arra majd vissza fognak jönni, mint legyek a lós­zarra.
A büszkeségünk…Bár az oros­zok úgy tud­ják, ők talál­ták fel, de az ő bajuk!
Mi büszke nép vagyunk, mert men­nyi Nobel díjast adt­unk a Világnak!
Csak akkor nem kell a más­ként gon­dol­kodó, a sor­ból kilógó, ami­kor itt van.
Ha már elment, akkor nagyon tud­juk sze­retni! Vagy köp­ködni.
Attól függ, az éppen aktuá­lis hata­lom mit vár el tőlünk. Mert mi annak meg­fel­e­lünk, ha bele­dö­g­lünk is!
Nálunk nem szo­kás, hogy kiáll­jon a tanár a taná­rért, a ren­dőr a ren­dő­rért, a bíró, az orvos, a vasu­tas, a diák.
Mi sem állunk ki a gye­rekein­kért, miért is ten­nénk? Senki senkiért…az a tuti!
Mint a szent tehe­net, úgy imád­juk a semmi-eszű cele­be­ket, a sztár-meteorológusokat, sztár-hírolvasókat, percek alatt szí­nésszé avanz­sált sen­ki­ket, siker­köny­vet siker­köny­vre hal­mozó anal­fa­bé­tá­kat.
Köz­ben igazi szí­nés­zek, zenés­zek, írók, köl­tők, újságírók éhez­nek. Kon­kré­tan.
Mert nekünk érde­kesebb a lotyó önéle­tra­jza, a sem­mi­ből jött senki hadonás­zása a képer­nyőn, a kivén­hedt bár­tán­cosnő gye­re­kne­velési szo­ká­sai. Mert azt kön­nyen nyel­jük, rágni sem kell.
Köz­ben csom­ago­lunk. Na, nem magun­knak. A gyerekeinknek.
Mert ők elmen­nek, már aki­ben van elég kurázsi. Aki­ben lenne elég bátor­ság, dac, els­zántság, tudás és ész ahhoz, hogy tal­pra rán­gassa ezt a lebo­rult orszá­got.
Ők elmen­nek, mi mara­dunk.
A gyáva alkuink­kal, a fél­re­né­zés­ein­k­kel, a lus­t­asá­gunk­kal, nemtörődömségünkkel.
Men­nek, vis­zik a még meg nem szü­le­tett uno­káin­kat. Mi meg bámu­lunk és vár­juk tovább a cso­dát.
Köz­ben búcsút intünk az elves­zett generációnak.
…
Mi, az elbaszott generáció.