Az üzletben és a politikában sem az a lényeg, kinek van igaza, hanem az, hogy ki győz.

A héten az európai pénzügyi biztos, Olli Rehn, hosszasan sorolta aggályait a magyar gazdasággal kapcsolatban, majd irreálisnak nevezte a magyar növekedési célkitűzéseket, melyeket a magyar kormány – többek között – jövő évi költségvetésében is megfogalmaz. Szerintük ugyanis ez fél százalék lesz, nem másfél.

Igaz, én már annak idején, éppen emiatt sci-fi-nek minősítettem a költségvetés tervezetét (jóindulatúan, hiszen tudomány nem sok, inkább csak fantasztikum volt benne), de hát az EU biztosának véleménye mégiscsak fontosabb, mint az enyém. Azt is mondta, hogy a hiány csökkenése nem fenntartható, a Bizottság újabb intézkedéseket javasol, és ezért nem szüntetik meg a túlzott deficit-eljárást Magyarországgal szemben. Ugyanakkor a jövő évi hiány 3% alatt maradhat, ideiglenes hatású intézkedések (amilyen a magán-nyugdíjpénztárak államosítása), valamint a várható szerkezeti átalakulások következtében.

A magyar miniszterelnök erre a hazai televízió adásában, Londonból, háláját fejezte ki a magyar lakosságnak, elismerését a magyar üzletembereknek, azoknak, akik dolgoznak, és „mindenkinek, aki hozzátett ehhez a nagyszerű eredményhez”.

Hálálkodni egy ilyen letolás után eléggé furcsa. Nemcsak győzelemként állítja be az eddigi csapnivaló gazdaságpolitikát (a világban sok-sok országban végzett munkám során ilyen vacakot még nem láttam), hanem egyből apáskodóan megveregeti a ’zemberek’ hátát: jól csináltátok, gyerekek!

Futballhasonlatot is mond, hogy két gól már bent van: az adósságcsökkentés és a költségvetési hiány kordában tartása. Ez megint csak nagyon furcsa, hiszen az adósság nem csökkent, a költségvetési hiány pedig egy jövőre jósolt adat, amivel még jövő ilyenkor is korai lesz hencegni. Nyugtával dicsérd a napot! (Gól az, ami már a hálóban van.)

Az adósságból törlesztett ugyan, egyrészt felhasználva sok ember sok éves megtakarítását, másrészt a tartalékokból, tehát egyik zsebből tette a másikba. Ez persze nem csökkentett semmit, igazi adósságot pláne nem. Ennél azonban még rosszabb a helyzet, hiszen közben a forint romlása és az ország rizikó-felárának növekedése miatt a főleg devizában lévő adósság forintban kifejezve történelmi csúcsra ugrott. (A nyugdíjpénzek felhasználásakor az ország tartozása 19 ezer milliárd forint alá csökkent, azóta viszont 20 ezer 500 milliárd fölé kúszott. Ezidáig ez még 20 ezer felett is csak egyszer volt, idén áprilisban. Ez lenne az egyik bombagól, ami állítólag már bent van.)

Eközben rizikóbesorolásával Magyarországnak sikerült beverekednie magát a világ tíz legrosszabb országa közé (a nyolcadik helyre), devizatartalékaink a fentiek miatt is megcsappantak, az egyébként gyengélkedő euró néhány napja 315 forint környékén tanyázott (miközben a költségvetés 268 forintos árfolyammal készült), és két jelentős hitelminősítő intézet is negatívra változtatta az ország kilátásait.

Az utóbbi két kötvénykibocsátáskor már igen nagy eladási problémák voltak, pedig a kamatláb elég jól felment (majdnem az olasz szinten voltunk). És most, november 16-án jön egy vészterhes határidő: 250 milliárdnyi diszkont kincstárjegy jár le. Ha nem sikerül az eladás, heteken belül az államcsőd közelébe kerülhet az ország.

Az elmúlt negyedévben, pl. a dollárral szemben egész Európában a forint teljesített a legrosszabbul (sőt, ez igaz a világ összes feltörekvő országára is, ahol szintén a mi valutánk teljesített a leggyengébben), és a görögöket kivéve itt nőtt a legnagyobb mértékben a csődkockázat.

Hogy ebben mi tükrözi a jó gazdaságpolitikát, és minek kell örülni, az több mint rejtély. Már régen tudni lehet, hogy az őrült politika miatt hazánk lesz az első a peremországok után, amely elhasal a cunamiban.

Az ilyen apáskodós hálálkodás különben nem tekinthető újdonságnak. Nemrégiben például feltűnt, hogy az „álamfő” Erdélyben megköszönte a magyaroknak, hogy felvették a magyar állampolgárságot. Én itt Kanadában elég sok kanadai állampolgár-avatót láttam már, de ezeken általában az állampolgárságot megszerző polgárok azok, akik seggüket a földhöz verdesik örömükben, és nem az államfő, aki adja.

Azonban visszatérve a gazdaságra, a sok aggályos reakció között talán a legveszélyesebb az, ahogyan az otthoni politikusok a két hitelminősítő akciójára reagáltak. Mármint, hogy ennek semmi oka, hogy ezeknek nincs is joguk, meg hogy egyébként is hülyék, állandóan hibáznak stb.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez mind igaz, az üzletben és a politikában sem az a lényeg, kinek van igaza, hanem az, hogy ki győz.

Ha ezt valaki nem tudja, ne foglalkozzon egyikkel sem. Egyszerre mind a kettővel meg pláne ne.

Ugyanis, ha a fenti feltevésünk szerint a hitelminősítőnek egyáltalán nincs igaza, akkor is hazánk fog veszíteni, többek között az ilyen sületlen baromságok kimondása miatt. Merthogy – bármennyire sajnálatos ez számunkra – az üzleti világ ezekre a hitelminősítőkre hallgat. És ha bejön a várakozás, hogy még egy fokkal, tehát bóvli kategóriába minősítik az országot (Isten ments, ne jöjjön be!), akkor azon túl, hogy ezek hülyék, tudatlanok és ok nélkül cselekszenek, a magyar tőzsdének, kötvényeink kamatainak, a kockázati felárnak és a forint árfolyamának is annyi.

Még komolyabbra fordítva a szót, a magyar kormány számára „nem létező” okokat a Fitch hosszasan sorolja: hirtelen romlás a növekedési kilátásokban és a finanszírozási környezetben, több pénzügyi intézkedés, a végtörlesztés engedélyezése, valamint a csökkenő külföldi befektetési bizalom. A fent idézett cikk szerint, külföldi elemzőkre hivatkozva: „a magyar miniszterelnök által folytatott gazdaságpolitika következtében a befektetők elhagyják Magyarországot”.

Persze, erről a hazai tévé híradásaiban egy szót sem hallhatunk, sőt, a negatív kilátást is úgy harangozzák be, hogy „módosítottak” Magyarország megítélésén. Kíváncsi vagyok, ha javítottak volna rajta, vajon akkor is a „módosítás” szót használják?

A héten az Európai Központi Bank is figyelmeztetett, hogy a végkielégítés potenciális fenyegetés a régió bankjaival szemben. Azt, hogy ez a döntés az utolsó csepp lesz a pohárban, már a döntés meghozatalakor látni lehetett, de hogy ilyen figyelmeztetések ellenére is úgy tesz a kormány, mintha minden rendben lenne, az több mint hanyagság, az legalábbis vétkes könnyelműség.

Kívülről úgy látszik, mintha a kormány készakarva vinné csődbe az országot. Persze, nem tételezem fel, hogy ez így van, de így néz ki. Mivel magyarázható ugyanis, hogy a világ jóformán minden szakembere hónapok óta ordít, hogy ennek nem lesz jó vége, de emiatt nemhogy korrigálnának, hanem látszólag tudomást sem véve a figyelmeztetésekről, tovább száguldanak kis robogójukkal a forgalommal szemben, kamionok között cikázva. Sőt, kihívóan leveszik a bukósisakot is, és gyorsítanak…

Ám ennek a motornak van majd’ tízmillió utasa.

„Új elitkörbe léptünk” – mondja a kormányfő, mert jövőre csak hét ország tudja majd a hiányt az EU által megkövetelt 3% alatt tartani. Nem tudom, hogy a jogi karon tanították-e a „pirrhuszi győzelem” fogalmát, de ez tipikusan azt példázza.

A már berúgott két gól után, mondja a kormányfő, most a „növekedési csatát” kell megvívnunk. Már bocsánat, de Hofi óta tudjuk, hogy a járdát meg kell építeni, nem harcolni érte. Ennek a harcos kedvnek nem lesz jó vége, főleg, hogy minden héten más az ellenség. Ezen kívül pedig azt kellene látni, hogy a növekedésnek van egy fontos feltétele: a kereslet. Hazánk esetében ez főleg a határainkon kívül keresendő. A német gazdaság első félévi 2,8%-os növekedése mellett mi itthon produkáltunk nulla körüli növekedést. Akkor mire számíthatunk jövőre, amikor a német gazdaság lelassul?

Az, hogy a mi növekedési ütemünk a közelébe sem ér az európai éllovasokénak, éppen a fentebb leírt cselekedetekkel létrehozott környezet miatt van.

A saját pénzével ezt senki nem tenné. Senki nem kockáztatná a családja jólétét és biztonságát. Ennyi figyelmeztetés és intő jel után ezek a tettek csak öngyilkosságnak minősíthetők.

Meg Itáliában is volt annyi ellenerő Berlusconi korábbi támogatói között, hogy kimondják, az ország megmentése érdekében szakemberekre kell bízni az országot. És, hogy a piaci összeomlást elkerüljék, ezt egy hétvégére időzítve le is játsszák. Magyarországon ma nincs, aki hatással lenne erre az őrületre. A kétharmados többség, a végletekig centralizált pártszerkezet, a szavazógéppé silányított parlament és a ’motoros gojóstol’ most – a kormány állításával ellentétben – nem a stabilitást, hanem a káoszt segíti elő. Nincs, aki szóljon: egy kólásautomatának több döntési joga van, hogy mit adjon ki a pénzünkért, mint az otthoni kormány mögött felsorakozott bólogatójánosoknak.

Végül: otthon a csapból is az folyik, hogy nincs megszorítás. (Nyilván a bevezetett, illetve bevezetendő majd’ két tucat új adó is inkább „könnyítés”.) Akkor viszont kérdem én: mit köszön meg a kormányfő az embereknek, az üzleti szférának? Kérem szépen, ha nem volt megszorítás, akkor pontosan miért is kell hálálkodni?

Érti ezt valaki ott, az óceán túloldalán?

François Duc de La Rochefoucauld talán megmagyarázza: „Hálásnak lenni, az csupán újabb előnyök szerzésének a titkos reménye”.