Olvasom az OECD egyik legújabb jelentését. A fejlett országok gazdasági együttműködésére hivatott párizsi székhelyű szervezet, amelynek 1996 óta Magyarország is tagja, rengeteg kutatást végez, és igen sok jelentést, elemzést ad ki. Ez az új vizsgálódás az életminőségre összpontosít. Felállít egy rangsort arra vonatkozóan, hogy az emberek mennyire elégedettek az életükkel. A köznyelv és a sajtó ezt egyszerűen Boldogság Indexnek hívja.

Nemcsak az anyagiakat nézik, hanem a környezetvédelmet, a szociális körülményeket, egészséget, biztonságot, a politika/kormányzás minőségét, az oktatást és így tovább.

A jelentést olvasván először jó érzés tölt el, mert Kanada, amely majd 25 éve az otthonom, az első helyen van, ráadásul holtversenyben Ausztráliával, ahol a lányom él. Rögtön utána azonban elszomorodom, amikor meglátom hazám, Magyarország helyezését, igen csak a sor vége felé.

Ahogy az OECD riport mondja, a kanadaiak jobb körülmények között, tisztább környezetben és nagyobb biztonságban élnek, mint az emberek jóformán bárhol máshol a világon. A kanadai újságok azonban nem ezt emelik ki, hanem azt, hogy nálunk a közösségi érzés erős, legtöbbünknek vannak olyan szomszédaink, akikben megbízunk. Az egyik kanadai újság, a Viktoria Times Colonist, a „Kormány és boldogság” című cikkében igen jól összefoglalja a tanulságokat.

A cikk szerint sokak számára az a legmeglepőbb következtetés, az embereknek a legfontosabb, hogy politikusaink hallgatnak ránk. A leglényegesebb következtetés pedig a felismerés: a jó kormányzásnak igen nagy hatása van az emberek boldogságérzetére.

Az összefüggés a magas elégedettségi arány és a jó kormányzás között egyértelmű: az első hét ország mindegyike jól kormányzott. Ezek az országok azok, amelyek megtalálták az egyensúlyt a jó kormányzati szolgáltatások és a felelős pénzügyi politika között.

A riport szerint a föld nagyon kevés országa képes erre. És itt emeli ki a riport, hogy a sor végén kullogó hat ország a két oldal közül egyiket sem teljesíti. A cikk (Észtországgal együtt) itt név szerint említi hazánkat, mint ahol az átlagos háztartásra jutó jövedelem fele a kanadainak. Érthető, hogy ez az anyagi hátrány személyes boldogtalanságban fejeződik ki. Az újság itt idézi, hogy amíg Magyarországon a lakosság 23%-a, addig Kanadában a 78%-a elégedett az életével.

Érdekesség az is, hogy a csúcson és a sor végén levő országok között nincs különbség humán erőforrások tekintetében: a magyar ember éppen olyan jól képzett és művelt, mint a kanadai.

Itt azonban — más írásokhoz hasonlóan — ez a riport is kiemeli: ami ezt az óriási rangsorbeli különbséget okozza, az a közintézményekbe vetett bizalom. A sok bajjal küszködő országokban a kormányok általában már régen hitelüket vesztették.

Kanadában a szövetségi kormányzási rendszer bírja a lakosság bizalmát. Idejében újították meg a különböző intézményeket, alacsonyan tartják az adókat, és a munkanélküliséget is. A világ legerősebb bankrendszerével rendelkezünk, így sikeresen átvészeltük a legutóbbi, igen mély recessziót is. A cikk így fejeződik be: „Meglepőnek tűnhet, hogy a személyes életminőségünk egy olyan látszólag ide nem tartozó dologgal van összefüggésben, mint a kormányzás. De, úgy néz ki, hogy ez az, amit az OECD mondani akar”.

Igen, pontosan, ezt akarja, és ezt is mondja. Erőteljesen.

A riport és a sok reflektáló cikk olvastán egy régi rövid történet jutott eszembe: 1979-ben, 24 évesen jártam először Amerikában és Kanadában. A kisfiamat, terhes feleségemet otthon kellett hagynom, csak így kaptam útlevelet. Clevelandben egy kultúrközpontba hívtak meg, hogy tartsak előadást Magyarországról. Tipikusan amerikai módra, ezt egy jégkrém partinak nevezték, felvittek a pódiumra, bemutattak, kezembe nyomtak egy mikrofont meg egy óriási jégkrémet, és tessék! Beszéltem az otthoni viszonyokról, a Kádár-rendszer minden sajátosságával együtt. Tíz évet várunk egy autóra, egyetemi oktatóként nincs telefonom, van viszont gyes, meg a párttagoknak külön ingyenes nyaraló. Van nulla munkanélküliségünk, egy darab pártunk, melynek jelöltjei rendszeresen 98%-ot kapnak a szavazáson — merthogy választás az nincs.

Nagy siker, beloptam magamat a szívükbe. Aztán jött a kérdezz-felelek. Az első kérdés az volt, mihez fogok kezdeni itt Amerikában. Nem értettem. A kérdező magától értetődőnek vette, hogy itt maradok. Nem, mondtam, megyek haza, otthon van a kisfiam meg a várandós feleségem. Miért nem hozatom ki őket? Hát mert nem engednék ki őket. Hogy-hogy? — ezt viszont ők nem értik. Mert nem adnak útlevelet. Ezt sem értik. Mert náluk ősidők óta a kifelé forgalmat nem ellenőrzik — csak azt, hogy ki jön be. Ezt meg én nem értem. Még csak bejöttem, kifelé még nem mentem. Aztán megkérdezik miért nem dobjuk ki az ilyen kormányt, amelyik minket igában tart. Hát, ugye, itt van vagy százezer orosz katona… ja, arra nem gondoltunk…

Mondtam, hogy miskolci vagyok. Erre egy idős hölgy a tömegből megkérdezte, hogy Miskolc nem az ország legmagasabb hegycsúcsa?

A végén odatoltak hozzám tolókocsiban egy 94 éves nénit. Bemutatkozott, Lili néni volt, „szólíts csak Lilikének”. Megkérdezte tőlem: „Hogy tetszik Amerika?” „Nagyon szép ország, Lilike, valami csodás, gyönyörű” — mondtam neki. Erre felemelte a sovány, bütykös ujját, és felém integetve szinte kiabálta: „Nem az a lényeg hogy szép, hanem az, hogy szabad! Nem bánnám, ha csúnya lenne, csak szabad legyen!”.

Ma már fiatal korom számlájára írom, hogy akkor bennem a szánalom érzése uralkodott el: Mit tud ez a szerencsétlen öregasszony a tolókocsijában élvezni a szabadságból?

A szavai azonban mindvégig velem maradtak, az egyik hajtóerő volt számomra akkor, amikor ezután vagy hét évvel disszidáltunk; illegálisan elhagytuk hazánkat, és a viszonylagos jólétet, anyagi javakat mind hátrahagyva a szabadságot választottuk.

Ma sokszor eszembe jut Lilike, akkor, amikor otthon naponta bontják a szabadság húsz éven át kiépített és ápolt bástyáit. Amikor visszamenőleges törvényeket hoznak, naponta módosítják a módosított módosítást, és a legvadabb ötleteket is ellensúlyok nélkül viszik véghez. Amikor az ország vezetője, aki mellesleg személyesen teszi minden ellensúlynak szánt helyre a saját embereit, nyugati lapoknak is azzal henceg, hogy a jelenlegi eszement baromkodásával a következő tíz kormány kezét is megköti.

Persze főleg azért jut eszembe az öregasszony, mert ő 94 évesen, tolókocsiból is értékelni tudta a szabadságot. Nem úgy, mint az otthoniak, akik többnyire vállrándítással veszik tudomásul a demokrácia megnyirbálását, az egyeduralmi rendszer ismételt kiépítését. Húsz év téblábolás, ország-tékozlás után most sokan azt hiszik, az a megoldás, hogy lebontjuk azt a keveset is, ami eddig jó volt!  Hogy húsz év topogás után most végre elindulunk – visszafelé…

Otthon az első ilyen intézkedés hatására — médiatörvény vagy alkotmánybírósági hatáskör megnyirbálása — millióknak kellett volna utcára vonulniuk. Tudtuk, hogy nem fognak, és az is várható volt, hogy mihelyt a pénztárcájukig érnek az intézkedések, ez rögtön változni fog. Az örök és általános szabadságunkért nem megyünk ki tüntetni, de a nyugdíjunkért, a fizetésünkért, a szociális juttatásokért igen. Sőt, 300 forintért is kimegyünk.

Pedig, ahogy egyik példaképem és mentorom, Corazon Aquino mondta: „Igaz, hogy a szabadságot nem eheted meg, ahogy az is igaz, hogy a gépeket nem tudod demokráciával meghajtani. De ugyanakkor a politikai foglyok sem tudják a diktatúra cellájában felgyújtani a lámpát”.

Persze, azok jól teszik, akik most kimennek az utcára, drukkolunk a politikusok által aranyosan becézett bohócoknak, a nyuggereknek (a nép nyugalmát őrző ’fakabátos nyuggernek’ leginkább), meg a többieknek is. Én csak azt nem értem, hogy a fékeket és ellensúlyokat szabadon le lehet bontani Európa közepén. Meg főleg azt, hogy az emberek nem tudják, még csak nem is érzik, a kettő — ez és az anyagiak — mennyire szorosan összefügg.

Az idézett OECD tanulmány éppen azt mondja (és mutatja!) ki, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Azt mondja ki, hogy az én 94 éves öregasszonyom, Lilike, jó harminc éve mennyivel okosabb volt, mint mi manapság.