Szeretném elmondani nektek, hogy magyar vagyok. Ha úgy tetszik, MAGYAR. Igen, igen, csupa nagybetűvel. Büszke vagyok a magyarságomra, büszke erre a szép országra, gyönyörű hagyományaira, büszke tehetséges honfitársaimra. Teszem ezt mindenfajta árvalányhajas romantika nélkül, puszta szeretetből, hálából. De hadd mondjam el nektek, hogy még soha , de soha nem volt ilyen lélekölően fájdalmas és nehéz magyarnak lennem.

Szeretném elmondani nektek, hogy nem értek a politikához. Nem értek, csak “emberül”. A politika pedig embertelen. Nem érdekel, hogy ki, mit ígér, nem érdekel, hogy a kormányzó párt most mindazt beígéri, amit eddig elvett tőlünk. Nem érdekel, hogy a baloldal egymást tépi, melyikük emberségesebb, urasabb, szebb, ki kit járat le. Pusztán félek.

Szeretném elmondani nektek, hogy felháborít, amikor nyugdíjas barátom sírva bújik el, ha meglátja az Elmü autóját. Elvesztett feleséget, egészséget, barátokat. Két kutyáját félti. Azt a keveset, amit nekik őriz a fagyasztóban. Ő maga ugyanakkor élelemsegélyre szorul. Okos, intelligens, világlátott, nem akárki.

Felháborít, amikor a cukorbeteg asszony , akinek férje nem kapott időben fizetést, beoldalog a gyógyszertárba és hitelbe kér fizetésig. Majd szégyenkezve kiszalad a ” mégis mit képzel” kiáltásokra. Tán azt képzelte, nem hagyják meghalni. Mert ő is fontos.

Elrettent, amikor egy férfit oly sok év munkaviszony után hat órás munkarendbe tesznek. Elborzaszt, hogy a munkahelyén szándékosan olyan vezetőket neveznek ki, akik alantas természetükkel tűnnek ki. Gazdáik csaholó ebeivé válva nem fogadják dolgozóik köszönését, embertelenek, kegyetlenek. Élvezetüket lelik az alkalmazottaik megalázásában. Jogsegély van, de aki használni meri, utcán találja magát. Cserébe kapnak annyi fizetést, ami se lakni, se enni, se betegségükben gyógyszerre nem elég.

Szeretném elmondani nektek, hogy félek tőletek! Gyűlöl idős fiatalt és fordítva. Gyűlöl dolgozó munkanélkülit és fordítva. Gyűlöl egészséges beteget és fordítva. Gyűlöl gazdag szegényt és fordítva. Gyűlöl jobboldali baloldalit és fordítva. Senki sem vállalja, de mindenütt ott van. Senki sem mondja, de mégis hallom.

Szeretném elmondani nektek, hogy nem írhatok le mindent. Nem írhatom, mert leírhatatlan. Nem érzek, csak nyers, elemi erejű félelmet.

Sajnálom a családokat, akiknek gyerekei külföldre menekültek életben maradni. Sajnálom a családokat, akiknek a gyermekei nem tehetik meg. De mit tegyek azokkal, akik hiszik, hogy ennyi fiatal pusztán azért hagy itt múltat és jövőt, mert több , szebb műszaki kütyüre vágyik? Csillogásra vágyik. Mit tegyek, amikor hangot ad ennek a hitnek, és követői támadnak?

Mit tegyek azokkal, akik hiszik, hogy a sok devizahiteles azért járt pórul, mert rázták a rongyot, hát úgy kell nekik?

Mit gondoljak azokról, akik a hajléktalant csak a társadalom fekélyének tekintik, sajnálkozva, hogy nincs modern kori Taigetosz? Nyugtassam meg őket, hogy bizony van, a neve Magyarország?

Mit gondoljak a közmunkára ítélt dolgozni, élni vágyókról, és mit a rendszer kiagyalóiról?

Mit gondoljak arról, hogy itthon, hangsúlyozom , itthon angol nyelvtudás nélkül majd’ lehetetlen elhelyezkedni?

Mit gondoljak arról, hogy szinte mindenhová felsőfokú végzettséget kérnek, miközben a felsőoktatás el van lehetetlenítve?

Mit gondoljak arról, hogy mi vagyunk az “egyszer majd” országa? Mert egyszer majd jó lesz. De az az egyszer nem akar soha megérkezni.

Nézzetek körül! Minden nép halad valahová. Mi toporgunk. A mi választott vezetőink újra és újra “a nulláról kezdenek” A saját nullájukról. Aztán szépen megszedik magukat. Jöhet a következő…

Mit gondoljak a fizetési statisztikákról, a csökkenő munkanélküliségről? Mit gondoljak az ötvenezer forintnyi fizetésekről, az ilyen-olyan okból rendszerből kikerülőkről?

Szeretném elmondani nektek, hogy én nem hiszek senkinek. Nem hiszem, hogy a trafikokkal, az eget verdeső dohányárakkal az én egészségemet, a te egészségedet védené bárki. Egy dologban hiszek. Abban, hogy halálra tépelődsz, nem alszol éjszaka, és cigaretta után kapsz, mint oly sok nyomorult társad. Abban hiszek, hogy ez az ország a szegények országa. Abban, hogy ez az egy, ócska mankójuk maradt. Abban, hogy ezt “fönt” is tudják. Abban , hogy egy doboz cigaretta árából az állam profitál a legtöbbet. Miközben téged félt. Nem ad helyette munkát, nem ad lakást, nem ad pénzt, gyümölcsöt a gyerekednek. Csak félt…

Szeretném elmondani nektek, hogy fojtogatott ez a mai nap, így éjszaka sétálni mentem. Igazi, ropogós hideg van, szeretem nagyon. Nem sokáig sétálhattam, mert nyomomba szegődött egy járőr autó. De jó, – gondoltam, vigyáznak rám, biztonságban vagyok. Aztán az autó lemaradt, látszatra visszafordult. Néhány perc múlva hang nélkül gurult mellém. Hol voltam, hová tartok, hol lakom, záporoztak a kérdések. Hiába mondtam, itt lakom az utcában, a rend morc őrei a zsebemet is kifordíttatták. – Ilyen gyanús vagyok? – kérdeztem mosolyogva. – Ne szemtelenkedjen, mert megbánja! – így a kb 23 éves rendőr. Hiába, rendnek köll lenni!

Szeretném elmondani nektek, hogy ordítani akarok! Ordítani és kirohanni és mindenkinek megfogni a kezét, jöjjön velem! Jöjjön és tegyük a dolgunk! Csináljuk meg mi a jövőnket! Ám hiába szeretném, helyette itt nyüszítek.

Szeretném elmondani, hogy félek, hogy félsz, hogy félünk! Hová tartunk? Mi lesz velünk? Hol van a mi Magyarországunk?

Sz. Kiss Judit