Avagy: van-e orvosság az „Orbán-áfium” ellen?
          Gulyás András

Alapvetően kétféle ember létezik, itt és most a Kárpát-medencében. Az egyik szerint a fideszvilág jó, és egyre jobb lesz, mert az eredmények – ahogyan a rendszer megalkotója és névadója kinyilvánította – jönni fognak, mert jönniük kell, hiszen ő ezt akarja. Hamarosan megtörténik az elrugaszkodás (a valóságtól, Európától már meg is történt), és emelkedni kezdünk, meg gyarapodni. Sőt, a jövő már el is kezdődött: elég sokan kezdtek már elemelkedni (a földtől, és a realitásoktól), és olyanok is akadnak, akik már a gyarapodás kezdeti szakaszán is túlvannak. Van aztán a másféle magyar, nyilván a kevésbé, akinek meg egyáltalán nem tetszik a rendszer. Már az „összefogással” is bajuk volt, nem érzik az elrugaszkodás erejét, csak a képtelenségét meg az abszurditását, csak a hatalom nómenklatúrájának emelkedésében és gyarapodásában hisznek, és ezzel együtt az ország politikai-gazdasági-pénzügyi összeomlásától, végletes nemzetközi elszigetelődésétől tartanak. Az utóbbiak egyre inkább rettegnek a fideszvilágtól, a demokrácia elsorvasztásától, és nagyon is szeretnék megtalálni az orbánizmus ellenszerét. Ez a kétféle ember nagyjából annyira érti egymást, mint a hívő keresztény meg aki nem hiszi, hogy az Isten fia kétezer éve időt szakított a teremtett világ megváltására, aztán pedig megtért az ő atyjához, és azóta is ott ül a jobbján.

A megátalkodott „máskéntgondolkodók” és velük együtt külhoni szövetségeseink, akikről nem lehet tudni, meddig lesznek még azok, nem nagyon találják a módját, hogyan kéne Orbán masinájába fékeket meg egyéb, a demokráciához elengedhetetlen egységeket beépíteni. Vannak ugyan mérsékelt erejű tiltakozások, tüntetések, demonstrációk, még éhségsztrájkra is futotta, sőt egy népszavazási kezdeményezés is (majdnem) befutott. (Így azonban többet ártott mint használt.)

Az Unió is igyekszik „betartani”, ebben nagy segítője az IMF, akinek a pénze nélkül biztosan árokba borulunk, ha nem szakadékba. De a vezért, úgy tűnik, mindez a legkevésbé sem érdekli. Ha nem tetszik valakinek, amit alkota, akkor annak coki, és ha ez a valaki történetesen az EU, annak minden intézménye, ahová egyébként annyira igyekeztünk, akkor úgy otthagyjuk őket, mint Szent Pál az oláhokat, oszt akkor megnézhetik magukat.

Orbán Viktor mérhetetlen akarnokságával, határtalan karizmájával és démoni tehetsége minden erejét fölhasználva magához édesgetett és hűséges talpnyalójává tette pártja valamennyi tagját, akik segítségével megbolondított vagy lelki értelemben fogságba ejtett kb. egymillió embert. Ezzel a föltétlen elkötelezettjeivé tett sereggel gyakorlatilag túszul ejtette az egész országot, elbizonytalanította az EU-t, amely ezzel a mákony-gombóccal  nem nagyon tud mit kezdeni. Se lenyelni, se kiköpni nem képes, hogy úgy mondjam, megakadt a torkán… Talán egy nagy hátbaverés a tengerentúlról, mint anno Milosevicsnek? Mert arrafelé haladunk... Nem szóltunk még arról a garázda gárdáról, amely nem kevésbé az orbáni métely következménye, és amely képes lehet fölforrósítani a helyzetet a valóságban is.

A Jókai szavával törökvilágként is emlegetett korszak annak idején másfélszáz évig tartott, és bizony maga a szigetvári hős unokája sem nagyon talált ellene szérumot, csak afféle korai politológusként ötletelgetett. Aztán jött a nemzetközi összefogás, és megoldotta a problémát. Átmenetileg, ahogyan a szovjet hadsereg fölszabadított bennünket. Önmagunktól vajon ki ment meg bennünket? Vagy mi már csak így maradunk: ha „nem az ellenség, önfia vágja sebét”?