Sokan érzik úgy, hogy elítélik a médiatörvényt és a Fidesz más intézkedéseit, de a bukott baloldali elitet is. Minél többen lesznek azok, akik így gondolkodnak,  annál előbb jelenik majd meg egy olyan politikai erő, mely őket kívánja megszólítani. (Fotó: Huszti István/Index)

Pénteken a Parlament épülete előtt sokezres tömeg tüntetett a médiatörvény ellen és a sajtószabadság ügye mellett. A civil megmozdulás a Facebookon szerveződött. A felhívás szerint a szervezők nem látták szívesen azokat, akik „pártszínekbe burkolva akarnak véleményt nyilvánítani”. A tüntetésen mégis rengeteg olyan arc tűnt fel, akiket az elmúlt húsz évből nagyon is jól ismerünk, és akik mindig is előszeretettel hangoztatták az MSZP vagy az SZDSZ iránti szimpátiájukat. A rendezvény egyik konferansziéja például az a Bakáts Tibor volt, aki néhány éve még a Fiatal Baloldal Che Guevara Magazinjához adta nevét, a „hangulatról” pedig a mindig az SZDSZ mellett kampányoló Bródy János gondoskodott. (És a tömegben ott mosolygott Horváth Csaba is.)

De mi ezzel a baj?

A médiatörvénnyel már mi is sokat foglalkoztunk: írtunk róla, hogy koncepcionálisan rossznak és veszélyesnek tartjuk, és hogy a kormány nem csak a médiatörvény kommunikációját, hanem magát a törvényt is alapjaiban elszúrta. Ráadásul a Fidesz-kormány sem ideahaza, sem külföldön nem hallgatott senkire, még a jóindulatú és diplomatikus bírálatokat is lesöpörte az asztalról, és így menetelt előre, bele az egyre nagyobb pofonokba. Nehezen lehetne tehát minket azzal vádolni, hogy a médiatörvény hívei volnánk. De látva azt, hogy kik próbálják meg kihasználni a médiatörvény elleni tiltakozást arra, hogy kitörjenek a politikai karanténból, valószínűleg nem csak bennünk fogalmazódott meg a gondolat: bármi is történjék, mi ezekkel sem vagyunk.

Az MSZP és az SZDSZ egykori holdudvara ugyanis egyre látványosabban próbál meg rátelepedni még a civil és interneten szerveződő tiltakozó akciókra is. Azok az emberek, akik az elmúlt húsz évben teljesen lejáratták magukat azzal, hogy a balkáni amatörizmust, korrupciót és hiteltelenséget képviselő MSZP-SZDSZ-hez dörgölőztek, most úgy gondolják, kaptak még egy esélyt. Azok pedig, akiknek sem ez a társaság, sem a Fidesz mostani intézkedései nem tetszenek, kicsit úgy érezhetik magukat, mint a viccbeli belga, aki nem találja a helyét a sok vallon és flamand között.

Mit csinálhat az, aki egyik társasággal sem akar egy platformra kerülni?

Magyarországon a modern tömegdemokráciának mindössze húsz éves hagyománya van. Számtalan magatartásminta még nem alakult ki, és rengeteg régi reflex él tovább. Ilyen például az is, hogy sok tisztességes honpolgár úgy érzi, hogy az egyik politikai táborba mindenképpen be kell állnia. Nyugati demokráciákban az emberek jól tudják, hogy ez nincs mindig így: a politikai párt- és értékválasztás valóban választás kérdése, és az is egy legitim döntés, ha valaki éppen nem tud választani. Vagy mert nem érdekli a politika, vagy mert az aktuális választékból egyik párt sem tetszik neki. Ráadásul ott, ahol nem csak két évtizede váltogatják egymást demokratikus kormányok, az állampolgárok azt is tudják, hogy előbb-utóbb úgyis megjelenik majd egy nekik tetsző politikai erő vagy politikus. Mert ahol van kereslet, ott előbb-utóbb kínálat is lesz.

A Fidesszel kritikus jobboldaliak végső érve, amikor szembesítik őket „pártjuk” hibáival, mindenkinek ismerős: „Miért, az MSZP jobb? Akkor jöjjön vissza Gyurcsány? Vagy az LMP?” Ugyanez a mentalitás jellemző azokra is, akik hasonló érvek miatt tartanak ki a végsőkig az MSZP mellett. Pedig egy valódi demokráciában igenis létezik olyan, hogy éppen senki sem jó, amikor az ember senki mellett nem tudja jó szívvel letenni a garast. Csak éppen ki kellene nőni abból a tipikus magyar betegségből, hogy mindig aktuális pártokban gondolkozunk, és ha nem „A”-t választjuk, akkor feltétlenül „B” mellé kell állnunk.

A médiatörvény talán végre fordulópontot jelenthet. Hiszen valószínűleg nem kevesen érzik úgy, hogy miközben elítélik a Fidesz lépését, ugyanígy elítélik azt a bukott elitet is, mely az elmúlt évtizedekben szinte az egész ország számára bebizonyította, hogy mindenre alkalmatlan.

És ezzel az érzéssel nincsen semmi baj. Hiszen lehet az ember úgy is kritikusa a kormánynak, hogy nem válik sem jobbikossá, sem szocialistává, sem LMP- szimpatizánssá. És minél többen lesznek azok, akik ezt így gondolják, annál előbb jelenik majd meg egy olyan politikai erő is, mely őket kívánja megszólítani.