fazekas a. pál

De esik. Épp eleget. Ennek ellenére megírom ezt a cikket.

Szüleim korosztályából sokan műveltek voltak és fontos volt nekik, hogy továbbadják a műveltséget. A műveltség az a képesség, amely mérlegelésre készteti az embert. Mérlegelésre: a másik, a másik szempontjainak is a figyelembevételére a döntéseknél. Amit mára kiirtottak a köznapi tudatból és gyakorlatból. Azt, hogy jó dolog Csoszoginak lenni, az öreg suszternek.

Szüleim korosztályának fiatal korában létezett egy ígéret: mód van arra, hogy az után a borzalom után, amit a két világháború alatti és közötti Magyarország jelentett, eljöhet egy jobb, egy igazságosabb világ. Szüleim és kortársaik közül sokan erre tették föl fiatal életüket. Áldott legyen fiatalkori életük emléke!

Nem számoltak azzal a természetből fakadó hátulütővel, hogy az ember kénytelen elrontani minden társadalmi helyzetet – legyen az bármennyire ígéretes –, amire még nem érett meg az idő. Nemcsak képes elrontani, kénytelen! Marx ezt az annyit félreértett és tudatosan félremagyarázott termelési mód elméletében gyönyörűen és máig érvényesen lefektette. Nem véletlenül a világirodalom legolvasottabb szerzője. Az értelmesebbje már idejekorán tudta: 45-től kezdődően a berendezkedő társadalmi rendszer csakis voluntarista lehet. A voluntarizmus anakronizmust szül, ez pedig törvényszerűen azt jelenti, hogy szükségszerűen elveszíti a versenyt hosszú távon az emberek érdekeit sokkal jobban figyelembevevő és kiszolgáló, akkori szerves társadalmi rendszerrel, a kapitalizmussal szemben. Igen, kedves elvtársak: megvalósult szocializmusunk nem volt más, mint anakronizmus. Egy folyamatos, negyven évig tartó anakronizmus. Ma sem lehetne más. Könnyű nekünk: visszafelé sokkal világosabban látunk.

Egy dolgot azonban az akkori anakronizmussal terhelt szocializmusba átnövő termelési módról szüleink nem vettek figyelembe: a megvalósítás lehetősége keletről, az évezredes despotizmus táptalajából és nem az akkori fejlett kapitalizmusból jött. És a despota rendszer szüleink korosztályában, majd a miénkben és a gyermekeinkében is megölte a személyiséget, a kezdeményezést, a felelősséget, a szerves fejlődés lehetőségét. Erről írt Bibó István, amikor a mi zsákutcás utunkról értekezett, amit szintén kevesen értettek meg.

Ennek a levét isszuk mind a mai napig. Ennek a rendszernek lett a terméke Orbán Viktor is, aki ifjúkori eufóriájában nem vette magának a fáradságot, hogy megértse, miből, milyen működésképtelenségből lett az a szerencséje, hogy nyeretlenül és tapasztalatok nélkül a hatalom közelébe kerüljön, és utána ugyanolyan szükségszerűen, mint apái és nagyapái nemzedéke, visszaéljen hatalmával.

De: mindezek ellenére szüleim korosztályának volt egy álma. Csodálatos álma. A tisztességesebbje minden káprázat és csábítás ellenére igyekezett úgy eljutni a halálig, hogy az elvont Bíró egész útjukat méltónak találja azon a napon. Nehéz volt, legtöbbjüknek, amint nekünk sem – akiknek már nem adatott ilyen álom – nem sikerült.