A magyar állam okafogyottá vált.

Már hogy tisztázzuk a szavak mögötti valódi jelentést: az "állampolgárok" nem az állam afféle alattvalói, egy gépköztársasági királyság tányérnyalói és udvaroncai; nem az állam "ad kenyeret" a kezükbe – éppen hogy ők adják oda az államnak munkaerejüket, jövedelmük egy nagy (és egyre nagyobb) részét, tulajdonképpen – most mit szépítgessük – az életük vissza nem téríthető adagjait; de nem ám azért, mert az államnak ez amúgy alanyi jogon jár, hanem afféle közös háztartási pénzként, ami kell a kosztra-kvártélyra, a gyerek iskolájára, és néha mozira, nyaralásra, sörre-cigarettára. Az oktatást, az egészségügyi ellátást, a kultúrát, a lakhatást stb. nem mi kapjuk az államtól, afféle ajándékként, ha jól viselkedünk, hanem – elvileg – pontosan azért tartjuk el az államot, ezt a feneketlen bendőjű Behemótot, hogy ezeket (és sok mást) biztosítsa.

Az állam a mi alkalmazottunk. Ha lop, tőlünk lop. Mástól nem is tudna. Márpedig, hogy végletesen leegyszerűsítsem a dolgot: ha az állam stadiont avat, miközben emberek fagynak meg az utcán: akkor lop. Sőt gyilkol. Jól szituált (és kellőképpen ignoráns) körökben divat azokon a tájékozatlan, megvezethető szerencsétleneken élcelődni, akik hitelt vettek fel, hogy az omladozó vályogházukba plazmatévét vegyenek. Pedig ők csupán úgy viselkedtek kicsiben, mint ez a magát kormányzatnak tituláló gengszterszindikátus, amelyik magasról (ahonnan, amint azt az emblematikusan buta Schmitt Pál megfogalmazta, már csak a háztetők látszanak) szarik az állam valódi funkcióira, közben meg stadionokat és csinovnyikképző überegyetemeket épít, szépen kistafírungozza az egyházakat, futballakadémiákat lobogtat, múzeumokat osztogat, újabb és újabb operettgárdákat és kvázi-magánhadseregeket toboroz ellenünk – és kényszeresen, habzó szájjal, pattogó nádpálcával fegyelmezni akar minket, fegyelmezni minden áron. Perverzitása ez a fegyelmezés, sokat verhették kiskorában.

Csakhogy: míg a hitelfelvevő csórókat félrevezették, és ebbe belebuktak, addig az állam mindezt tudatosan csinálja, és majd még többet rabol tőlünk, és majd ha ebbe mi belebukunk, akkor beleül a páncélozott Audikba, fogja a TEK-et, kimegy a Lisztferencbudapestnemzetközire, felszáll a repülőire és irány a Kis-Antillák vagy Nyugat-Szamoa, viszlát fakabát, hasta la vista, baby! Legalábbis ők így képzelik, és sajnos nem biztos, hogy alaptalanul.

Addig pedig megfagynak a hajléktalanok, hát istenem, csiribiri, kék dolmány, az államgróf erre fittyet hány, az államgróf mulat valahol. A hajléktalanok mindenesetre ott fagyjanak meg, ahol nincsenek szem előtt. Olyan rosszul mutatnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerében – ebben nagy a politikai ellentéteken is átívelő egyetértés.

Mert bizony, bizony: az is állami feladat, mondhatni alapvető munkaköri leírás, hogy a közös kosztpénzből hátrányos helyzetű állampolgáraiért (embertársainkért, tenném hozzá finoman köhécselve) is tegyen valamit az állam, és mindenki számára minimális emberi körülményeket biztosítson. Ha otthon a kis Józsika náthás lesz, akkor nem tuszkoljuk bele rögtön a szemétledobóba, pedig hát köztünk legyen szólva, lehet, hogy ő a legcsúnyábbik gyerekünk, hanem veszünk neki cévitamint meg papírzsebkendőt, és ha belázasodik, még orvoshoz is elvisszük.

Mert hát ez így természetes. Ettől lennénk ugye valamiféle közösség, család, vagy nagyobb léptékben netán "nemzet", nem a szép színes zászlóktól, turulszobroktól, paszományos kabátkáktól, csudás monstranciáktól, a fazonigazított múlt kimódolt mítoszaitól, a barackfák alatti szottyos össznéptánctól és Horthy Miklós felpántlikázott büsztjétől. Nem a lózungoktól, a jobbanteljesítős plakátoktól és a képviselők üres fecsegésétől.

A hajléktalanság nem rendőri kérdés, a "közterületen való életvitel" ugyanis nem bűncselekmény, hanem (többek között) az állam arcpirító kudarca. A hajléktalanok sokszor emlegetett szaga nagyrészt az államgépezetből áradó bűz. Ez az állam immár nem egyszerűen illegitim, annál sokkal durvább: ez az állam, mivel nem képes és nem is szándékozik megfelelni az államot létrehozó, alkotó és finanszírozó közösség alapvető szükségleteinek, okafogyottá vált. Szégyen, szégyen, szégyen. De itt már a szégyen sem közös. Mert hát az önelégült képüket elnézve, helyettük is mi szégyelljük magunkat.