Abszurdisztán 22Ez a hazám
Nem tudom, önök hogy vannak vele, nekem még mindig végigfut a finom borzongás a hátamon, és a tenyerem is megizzad, amikor az új esztendő első másodperceiben felcsendül a Himnusz.
Kihúzom magam ilyenkor, büszkén és azzal a jóleső tudattal, hogy igen, ez itt az én zeném, az én közösségem, az én országom. Vadidegen emberekkel koccintok ebben a percben, akiket ezen az estén láttam először, és valószínűleg többé nem is fogok, akikhez annyi közöm van mindössze, hogy ők is ugyanolyan meghatottan éneklik ezeket a sorokat, hogy hozz reá víg esztendőt, mint én. Nemigen kell ezt magyarázni tovább.
Itthon vagyok. Ennek az országnak ismerem nyelvét, történelmét, tájait, ennek a világnak tudom szabályait, titkait. Itt ismerősek a képek, az illatok, az emberek. Itt, ha néha eltévedek is, mindig hazatalálok. Itt vagyok biztonságban. Itt van az én helyem.
Igaz, mostanában mintha szűkülne ez a hely. Talán azért, mert nem tudok már olyan önfeledten jönni-menni ebben a világban, mint régen. Vigyáznom kell, hová lépek.
Nem járok például állami ünnepségekre, mert nem tudok felhőtlenül örülni annak, ha az ország miniszterelnöke mindannyiunk közös ünnepén nem a hajdani esemény nagyszerűségéről, összetartó erejéről beszél, hanem az ország felét (na jó, harmadát) tessékeli ki a nemzetből.
Nem járok aztán futballmérkőzésre sem, mert rosszul viselem a csőcselék randalírozását, az antiszemita és irredenta rigmusokat, a lendülő karokat és torzuló arcokat, melyeket a többség ijedt hallgatással, a hivatalos közegek dorgáló elnézéssel kezelnek.
Nem járok továbbá olyan színházba, ahol szélsőjobb érzelmű igazgató regnál és szélsőjobb érzelmű darabokat mutat be a közösség pénzén.
Nem járok a cébéjá boltjaiba, mert nem szívesen növelném közvetlenül is a profitját annak az embernek, akinek a száján a liberalizmus szitokszó, és elvárja, hogy alkalmazottai száján is az legyen – és aki a nyereségéből ellenem szervez felvonulást, újabb nyereség reményében.
Nem járok nemzeti dohányboltokba, mert már a portáluk láttán felkavarodik a gyomrom.
Nem ülök olyan taxiba, amelyből a hátsó ablaki kilátást egy árpádsávos Nagy-Magyarország matrica takarja el.
Nem megyek a Kossuth tér közelébe, mert nem épp az ezerkilencszáznegyvennégyes év a kedvencem a huszadik századi magyar történelemből.
Nem lépek olyan templomba, ahol Horthy Miklós szobra áll, sem olyanba, ahol ezt szótlanul tűrik.
Nem sétálok sem a Wass Albert téren, sem a Nyirő József utcán, sem a Prohászka Ottokár utcán, mert égne az arcom mások helyett is, ha az utcatáblákra pillantanék.
Különben, ahogy Popper Péter mondta a halottas ágyán, jól vagyok. Ez a hazám.
Kommentáld!