Népszava|2013. okt 25. 06:12
Ünnepeink már régen nem a közös megemlékezésekről szólnak, nem azt hangsúlyozzák, ami mindannyiunk számára történelmileg, magyarságunk szempontjából fontos. Nem, a mi ünnepeink nem ilyenek, sokkal inkább hangsúlyozzák a társadalom belső megosztottságát, az együttélés lehetetlenségeit. Persze tudom: sosem tudtunk mit kezdeni az ünnepekkel; azokra a pártállami idők hamis hangja, központi utasításai telepedtek rá, a rendszerváltás óta pedig a pártok egymás ellen, a választókért vívott háborúja. Ezért aztán egy pillanatig sem hihettük, hogy 2013 október 23-ája méltóságteljesebb, mértéktartóbb lesz, mint a korábbi esztendők forradalmi megemlékezései, sőt 2006 októbere óta ott munkál bennünk a félelem: felbukkan-e újra a pesti utcán a csőcselék, vagy az utóbb "népfelkelőnek" hazudott kormánybuktató akarat. Tudtuk tehát, hogy a választások előtti 56-os megemlékezés fő üzenete nem 56-ról fog szólni, hogy a "Békemenet" újraindítása a folyamatosan háborúban gondolkodó miniszterelnök erősítését szolgálja.
Mondom: mindezt tudtuk, számítottunk rá, az azonban váratlanul ért bennünket, hogy ez külsőségeit és tartalmát tekintve is ilyen módon történik. Mert amit láttunk, hallottunk, az maga a gyalázat, a demokrácia teljes megcsúfolása, vagy ha úgy tetszik, totális kigúnyolása. Egy olyan performanszot mutatott be nekünk a magyar miniszterelnök, amelyhez hasonlatosat csak a diktatúrákhoz, a személyi kultuszhoz szokott népek "élvezhetnek", évről-évre. És mégis: végighallgatva az elemzéseket, az ünnep kapcsán megszólalókat, szinte elképesztő milyen mértékben tolódott el a hangsúly az ellenzéki tüntetésre. Amelynek ugye az lett volna a célja, hivatása, hogy valódi ellenerőt mutasson fel az Orbán-adminisztrációval szemben, hogy elhitesse: tényleg van esély leváltani ezt a rezsimet, mert annak ellenzői többen vannak. Hogy ráolvassa Orbán fejére: lehet, hogy a szavazók egy része még nem tudja, kire adja a voksát, azt azonban világosan látja, hogy ő semmiképp nem maradhat a helyén. Szomorú, hogy a Műegyetem előtti demonstráció végül nem erről szólt, nem azt üzente, hogy bár különbözőek vagyunk, sok kérdésben eltér a véleményünk, még az is lehet, hogy egymással is versenyzünk, de ez a verseny sem szólhat másról, mint Orbán Viktorról és az ő leváltásáról. Az összefogást skandálók, sajnos, a saját összefogás-képtelenségüket mutatták föl, amikor nem engedték Mesterházyt szóhoz jutni. És ez végül oda vezetett, hogy lényegében kudarcosnak kell tekintenünk az ellenzék erődemonstrációját, és ami még ennél is rosszabb: elterelte a figyelmet az orbáni botrányról. (Bajnai Gordon Orbánhoz írt levele csütörtökön délután került a nyilvánosság elé.)
Orbáni botrányról beszélek, pedig ez a megfogalmazás nem pontos. Úgy helyes, ha azt mondjuk: botrányos, ami szerdán, "ünnepi" megemlékezés címszó alatt, ráadásul közpénzen - valamennyiönk adóforintjából - történt.
A Fidesz elnöke tartott beszédet a Hősök terén, méghozzá állami ünnepnek hazudott kulisszák között. Orbán nem a személy, akinél a külsőségeknek mellékes a szerepük. Mindig megtervezte a háttereket, azt, hogy kikkel veszi körül magát, kiket állít arra a színpadra, ahol ő szónokol. Hol fiatalok gyűrűjében, bérelt ifjú tapsoncokkal, hol feltétlen híveiből összeállított csapattal építette föl a biodíszletet; mindegyiknek megvolt a maga szerepe, jelentése. Ugyanígy nem lehet a véletlen műve, hogy ezúttal katonák adták a szónok hátterét, ráadásul egy olyan szónokét, aki harcról, háborúról, mozgósításról beszél az egyik, rendőrattakról, tömegbe lövetőkről, kardlapozókról a másik oldal kapcsán. Ne féljünk kimondani: a magyar miniszterelnök háborús pszichózist teremtett, és erre az infernális retorikára, erre a tarthatatlan mondanivalóra hosszú ideig nem érkezett válasz.
Pedig a magyar társadalomnak, ha maradt egy csöppnyi realitás érzéke, józansága, békére vágyása, ha valamikor, akkor most kellene lépni. Természetesen nem utcai megmozdulásokra, nem a polgárok forradalmára gondolok, mert azért még hiszek - nem: hinni akarok - abban, hogy nem szűnt, nem szűnik meg a demokrácia, hanem egy mindennél nagyobb üvöltésre, amely megálljt parancsol mindazoknak, akik ki akarják sajátítani az országot, és ki akarják belőle rekeszteni azokat, akik nem a nacionalista hőbörgésben, az értelmetlen erőfitogtatásban, és az állami szintre emelt korrupcióban látják renden lévőnek a hétköznapi életüket. Most kellene együtt és hangosan követelni Orbán Viktortól: fizesse be az államkasszába azt a pénzt, amit erre a szerdai eseményre költött, és soha többé ne használjon pártrendezvényekre közpénzt. Hogy a sajátjai előtt mennyit hazudik, miként hamisítja meg a történelmet, hogyan stilizálja saját személyét, immár többes szám első személyben, az már rá és az övéire tartozik, de ehhez ne vegye igénybe az egész magyar lakosság anyagi támogatását. Ne kelljen a közszolgálati televízió nézőinek azt hallgatniuk, hogy ebből az országból háromszor űzték ki az áruló, mindig idegenekkel kollaboráló kommunistákat, miközben egyetlen szót sem hall a szónoktól a szélsőjobb történelmi bűneiről, arról, hogy kétszer sodorta a jobboldal világháborúba az országot, mindig a rossz oldalon, és arról, hogy hány magyar honfitársunkat juttattak náci haláltáborokba.
2013 október 13-án, Budapesten, a Hősök terén a demokratikus Magyarország leggyalázatosabb "ünnepi" beszéde hangzott el a magyar miniszterelnök szájából. És mi mégis csendben vagyunk.
Németh Péter
Kommentáld!