Ma reggel 8.00-kor elkezdődött a magyar érettségi, és erről mi más
juthatott volna eszembe, mint a saját érettségim még a múlt században.
Furcsa belegondolni, hogy 18 évesen még az érettségi a legfontosabb, a
legnagyobb próbatétel az ember életében (legalábbis akkor még ezt
hisszük), hogy ezen múlik a jövőnk.
Emlékszem a rettegésre, hogy hogy fogom megtanulni mindazt
néhány nap alatt, amit négy évig hanyagoltam. Az egész egy felfokozott
idegállapot, az ember próbálja megtippelni, mik lehetnek a tételek, ha
József Attila volt tavaly, most biztos Radnóti lesz, és persze jól
bebukja. Hétfőn szép ruha fel, puska (ha van) az izzadó tenyérbe,
kidekorált szöveggyűjtemény a táskába, aztán csak az idegtépő várakozás
és hisztérikus nevetgélés. Ady/Petőfi/Örkény. Hurrá, alapok. A
hihetetlenül kreatív szárnyalás és rizsahalom után az ember
megkönnyebbülve elhagyja szeretett iskoláját, beül az első kocsmába, és
megünnepli önnön okosságát. Másnap a matek már kevésbé izgalmas, abból
már csak a kettes a cél, nem kell villogni. Az ember a bukta biztos
tudatával iskolából ki, kocsmába be, butára issza magát. Néhány hét
múlva szóbelik, újabb parahegyek, aztán az egésznek egyszer csak vége,
érettek lettünk, fiatal felnőttek, a nehezén túl vagyunk, igyunk a
fényes jövőre….Aztán
egyetem/főiskola/álláskeresés/munkanélküliség/esküvő/gyerek/válás/lakáshitel
(a nem kívánt törlendő) után nosztalgiával gondolunk vissza az
érettségire, amikor még csillogó szemmel hittük, hogy ha ezen túl
leszünk, mi leszünk a világ királyai. És tényleg…? Sok sikert minden
érettségizőnek!
Kommentáld!