100-200 fős tömeg köszöntötte a Vérhalom
térnél fekvő villája előtt Göncz Árpádot, aki a mínuszok ellenére is az
erkélyről hálálta meg a jókívánságokat.
Fentük a tollunkat egy olyan
rendezvényre, aminek egy volt miniszterelnök, egy ex-belügyminiszter,
rádiós műsorvezető és egy európai értelemben vett közíró a
szervezőbrigádja, ám a Göncz Árpád 90. születésnapja alkalmából
szervezett köszöntés mégis úgy sült el, hogy iróniával töltött irónunk
szinte elapadni látszik. Bár ebben a fent említetteknek legfeljebb annyi
szerep jutott, hogy kellőképpen láthatatlanok voltak messziről a
tömegben.
Göncz Árpád a 90-es évek elején cseperedő generációja számára
többé-kevésbé az ország nagypapáját mintázta. Mi nem láttuk a
taxisblokád politikai részét, csak annyit, hogy később jöttek értünk a
napközibe. Nem tudtunk az Antall-Tölgyessy paktumról, Göncz Árpád miatt
nem szakadt meg az akkoriban egyeduralkodó gyerekműsor, a Disney
délután, és nem kaptunk fejmosást sem helyesírásról, jellemről és
tartásról olyan emberektől, akik számára ezek a fogalmak legalább olyan
talányosak, mint nekünk voltak az általános iskola kezdetén.
Volt viszont egy őszes, kopaszodó öregúr, aki 10 éven át időről-időre
megjelent a tévében, kezet fogott az angol királynővel, átvágta a
nemzetiszín szalagokat, és akárhol voltunk vendégségben, az ő nevének
említésekor senki nem kezdett el abcúgozni, de még a fejek sem
vörösödtek el a fullasztó dühtől, ami politikusok említésekor azért a
mai napig ritka. Göncz Árpád körülbelül az volt gyerekfejjel, távolról,
összetett politikai világkép híján, aminek a megboldogult alkotmány a
köztársasági elnököt nevezte: kifejezte a nemzet egységét – nem a 10
millió magyar minden gondolatát, de azok egyenlő voltát – és őrködött a
demokrácia felett, amíg tehette.
Úgy látszik, mostanra már Bródy János is ráunt a Sárga rózsára, így
távollétében Cipő adta meg az esemény kezdőakkordját a dallal. Az erkély
ajtai hamarosan kinyíltak és kisétált rajta ugyanaz az őszes, kopaszodó
öregúr, akire mindig is emlékeztem. Integetett, örült, láthatólag
meghatódott a tömeget látván. Szemügyre vette a teret, kezeit összefogva
emelte a magasba, ahogyan az a rendszerváltás idején divat volt. A
többségében a rendszerváltó, ötvenes korosztályból álló tömeg hosszú
ideig kitartóan tapsolt, majd skandálni kezdett: „Vissza-vissza!” Hideg
volt, a -15 fok huszonévesen sem egészséges, így a kilencedik x-et
pipáló volt köztársasági elnök, miután kifejezte örömét, elhagyta a
Vérhalom téren fekvő gyönyörű villa teraszát és visszament a szobájába.
Ennyi volt, nem több 10 percnél.
Hogy kik szervezték ezt a rövid köszöntést, hirtelen súlytalanná
vált. Feloldódott abban a pozitív kisugárzásban, ami Dr. (!) Göncz
Árpádból a mai napig árad.
Kommentáld!