Rátesi Margit

Elegem van Orbánból. No nem csak úgy, hogy minden törvény, rendelet, intézkedés mögül kilátszik mohó tahósága.

Hanem úgy is, hogy az ellenfelektől sem hallok mást, mint mit kell, lehet tenni Orbán ellen, Orbán-után. Hagyjuk már ezt a telhetetlen kisgömböcöt. Van még egy – remélem csak egy – éve. Ezalatt sem tesz majd mást, mint eddig: zabálja föl a köztársaságunkat, a jogainkat, a vagyonunkat, a megélhetésünket pukkadásig. És megteheti, mert még számosan vannak, akik őszinte szívvel tisztelik, igazát kétségbe nem vonják, elképzeléseinek önként és dalolva vetik alá magukat.

Mi lehet a titka? – sóhajtozik sok elemző és ellenzéki. Szerintem a titok egyszerű, zárját két kulcs nyitja. Az egyik faék egyszerűségű propagandája a „munka társadalmáról”, a „tettek idejéről”, a „becsületes keresztény magyarokról”.

A másik kulcs kissé bonyolultabb. A jelenlegi kormányfőt én soha – 1989 táján sem – hallottam ellenérvek ellenében vitázni, érvelni. (1989-es „nagy beszéde” engem elborzasztott agresszivitásával, hazugságaival. Például az itt fekszik a magyar fiatalok jövője, amit elvettek tőle – legalábbis furcsán hangzott olyan valakinek a szájából, aki alacsony származása ellenére jogvégzett ember lehetett.) Kizárólag plakátszövegekkel kampányolt. Programadónak tekintett beszédeiben soha nem törődött az ellenvéleményekkel, kizárólag saját elképzeléseit sulykolta. (Gyurcsány Ferenc nevét például 2006 óta nem ejti ki a száján, mintha azzal kiiktathatná az életből is.) A magyar ember egyenes, tisztességes, nem hazudik, nincs szüksége titkolózásra. Becsületesen dolgozik, fölösleges a sok vita, ami csak megosztja a nemzetet – nem igaz?

Valahogyan meg kellene fordítani ezeket a kulcsokat. Például úgy, hogy nem Orbánnal kellene vitázni – vele nem is lehet, mint ahogy tisztelőivel sem. Hát akkor mit lehet mondani a trafikmutyi, a földmutyi, az államigazgatás, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, az alkotmányosság, a demokrácia szétverése ügyében?

Nehéz kérdés. A személye körül kialakult kultuszt nemcsak imádói építették, hanem az ellenzék is, amikor minden egyes mondatára ugrottak, magyarázták kifulladásig – és nemcsak most, ellenzéki idejében is „tematizálta” a médiát.

Felejtsük már el ezt a kártékony kis despotát! Beszéljünk arról, mit akarunk, teszünk mi! Európai köztársaságot akarunk, a különböző nézeteket, érdekeket megjelenítő pártok tisztességes versenyét akarjuk, társadalmi szolidaritást akarunk, szekuláris, szolgáltató államot akarunk, jogbiztonságot akarunk, egyenlő esélyt akarunk a haza földjén élő minden polgárnak!

Európai köztársaságot akarunk. Azt akarjuk, hogy hazánkban egyenlő feltételek mellett érvényesüljön a keresztény, a liberális, az ateista eszmény. Azt akarjuk, hogy a hit – bármelyik istenben – az egyén magánügye legyen. Az oktatás feladata a lehető legtöbb ismeret átadása, a világ szépségének, sokszínűségének megismertetése legyen. Ehhez elkerülhetetlenül szükséges, hogy az oktatási intézményeket közpénzből tartsuk fenn – de mindannyiunk pénzének felhasználásáról nem rendelkezhet egyetlen központi kormányzat sem. Az iskolákban, egyetemeken éppúgy szava legyen a szolgáltatás igénybe vevőinek – diáknak, szülőnek – mint a szolgáltató tanárnak. Széles oktatási kínálattal lehet ezt megvalósítani, de ebben az egyházak nem lehetnek kivételezett helyzetben.

A pártok tisztességes versenyét akarjuk. Ehhez elkerülhetetlen a pártfinanszírozás rendbetétele, az átláthatóság. És feltétlenül szükséges, hogy minél több demokrata ismerje föl: a párttagság nem személyes előnyök kijárására szolgál. A közéletben való részvétel lehetőség, de felelősség is.

Társadalmi szolidaritást akarunk. Azt akarjuk, hogy az adóforintok újraelosztásából a rászorulók – munkanélküliek, megváltozott munkaképességűek, szegénységben élő gyerekek – részesüljenek. A gazdagabbaknak hazafias kötelességük elesettebb honfitársaikat segíteni – elsősorban az adórendszeren keresztül. Az egyéni jótékonykodás amellett, hogy nem elég hatékony, kifejezetten kártékony, mert hálára kötelez, kiszolgáltatottságban tart.

Szekuláris államot akarunk, amelyben a keresztény istenhívőnek éppúgy lehetősége van hite megélésére, mint a más hiten lévőnek. Az állam dolga nem az, hogy eldöntse, ki, miben higgyen, melyik közösség lehet egyház, és melyik nem az. Az állam dolga, hogy segítsen fenntartani, megőrizni a műemlék épületeket, templomokat is – de nem dolga, hogy az évszázadok során kétes módszerekkel felhalmozott vagyont visszaadja vagy kárpótolja.

Szolgáltató államot akarunk. Ahol a közigazgatás dolga, hogy az állam polgárait a törvényeknek megfelelően eligazítsa. Ahol a rendfenntartás dolga, hogy a törvénytisztelő többséget megvédje, és nem az, hogy homályos előítéletek alapján bíráskodjon.

Jogbiztonságot akarunk. Azt akarjuk, hogy életünket, egyéni boldogulásunkat ne tehesse tönkre egyik napról a másikra egy-egy eszetlen törvény a különadóktól kezdve az államosításig. Azt akarjuk, hogy egyértelmű, világos törvények szülessenek, amelyek betartása nem függ az egyéni szempontoktól, és hatályuk néhány napnál, hétnél tovább érvényes.

Esélyt akarunk a haza földjén élő minden polgárnak – és ebbe nem lehet beleszólásuk a mai határokon kívül élő állampolgároknak. Nem azért, mert nem fizetnek adót – itthon sem mindenki fizet. Hanem azért, mert döntésük következményeit egy másik állam polgáraiként nem viselik. Viszonyunk a más államokban élő magyarokhoz csak a nemzeti összetartozás lehet – ehhez pedig nincs köze a mindennapi életet befolyásoló kormányzati rendszerről szóló döntésnek.