„Vágó Istvánék az Örömódára rettegnek” – adták írásuk címéül Tompos Ádámék, a Magyar Nemzetéktől, február 14-én.

Hogy érthető legyen: írástudók egy köre Demokratikus Együttműködési Nyilatkozatot tett közzé, a fennálló hatalom antidemokratikus gyakorlatával szemben. Ezzel, ha nem is jelentősen, de a hajszálrepedések szintjén mégiscsak gyengítettek egyet Kormányék pozícióján.

Magyar Nemzeték azonban nem azért Magyar Nemzeték, hogy ne keljenek azonnal Kormányék védelmére. Na arról szó sincs, hogy nekiláttak volna bármit is bizonyítani Vágóék állításainak igazságtartalmáról – már hogy is foglalkoznának ők állításokkal?! Majd még azzal töltik a drága idejüket, hogy akkor itt, most, tényleg, van-e demokrácia vagy nincsen, és hogy kell-e Kormányékkal szemben demokratikus együttműködést szorgalmazni! Nem ezért írástudók. Ők azzal foglalkoznak, hogy vajon egy ilyen helyzetben – „fellépés a kormány hatalmi arroganciája ellen” – ki is lehet a nyertes, és ki a vesztes. Számukra egyetlen dimenzió létezik: a dolgok hatalmi vetülete, végtére ők is annak a részesei. És mivel nem mazochisták, a kérdésen tovább már nem is gondolkodtak. Viszont gyakorlottak lévén a vizualitásban, a kép a fejükben már rögtön megvolt ahhoz, hogy akkor tehát milyen is a győztes és a vesztes. (Ha mégsem alakult ki eléggé gyorsan, szörföztek kicsit a szélsőjobb portáljain.) Hát a győztes az magabiztos, fölényes, lenéző és gúnyos, a vesztes meg gyáva szar, nevetséges, rettegő senkiházi.

Ezzel a lényeg már megvan, bár azt azért be kell látni, hogy amikor valaki éppen akciót hirdet a hatalommal szemben, arról nem olyan könnyű egyenesen bizonyítani, hogy gyáva. Ezért is bizonyították görbén.

A görbítést pedig úgy lehet a legjobban elvégezni, hogy mást teszünk meg a bátorság kritériumának, mint ami ez esetben tényleg a kritériuma. Most ne attól legyen valaki bátor – mondták –, hogy szembe mer szállni a hatalommal (na, csak az kéne; még a végén ők minősülnek gyáváknak, te jó ég!), hanem az legyen a bátor, aki szembe mer nézni Kormányék jó tulajdonságaival is! Aki ki meri mondani, hogy ez a kormány igenis tett jókat! Márpedig Vágóék ezzel nem mertek szembenézni – hiszen folyton csak kritizáltak –, így az akciójuk is teljesen értelmetlen: „per pillanat olyasmit tudnak csak felmutatni a kormánnyal szemben, ami miatt folyton kritizálták azt” – írták Tomposék a cikkben.

Igen, jól tetszenek látni: Vágóék azzal veszítették el ezt a meccset, hogy miközben kritizálták a kormány hatalmi technikáit, aközben elmulasztották hangosan felmutatni (éppenséggel velük szemben  ), mekkora jótétemény is volt a házi pálinkafőzdék föllendítése, és milyen hatalmas erény úgy intézni, hogy a gazdagok adózzanak kevesebbet. Arról nem is beszélve, hogy ha ilyen sikeresen össze lehet mosni a hatalmi technikát az egyes gyakorlati lépések minőségével, akkor Tomposék itt több legyet is üthettek, egy csapásra. Sem azt nem kell kimondaniuk, hogy Kádárék egyszerre csináltak diktatúrát és konszolidációt, sem azt, hogy Gyurcsányék rossz lépéseitől még nem szűnt meg a demokrácia, és még azt sem, hogy viszont Orbánék pálinkás-egykulcsos jótéteménye viszont mit sem garantál a demokráciából.

Ode To Joy (The Academy of Music, Sofia) – flickr/savage stills

Mindez azonban civilizált szemmel nézve akkor is halálosan érdektelen, ha jól tudjuk: jelen pillanatban sikeresen erősíti a hívek fejében a politikai sötétséget. Ennél sokkal, sokkal nagyobb baj az a sötétség, amit az univerzális dolgok terén terjesztenek. Tomposék ugyanis Beethoven Örömódájáról merészeltek kapitális baromságokat képernyőre vetni. Úgy beszéltek róla, mintha az egyáltalán szólhatna egy másik zene alatt:„Bródy János új lemezének csasztuskája alatt nem szól az Örömóda” – olvassuk a cikkben. Vagy mintha az Örömódából áradó, kitárulkozó és himnikus lelkesültségből ki lehetne vonni az áradást, a kitárulkozást és a himnikusságot, és ugyanazt a lelkesültséget rettegéskeltéssé lehetne átformálni: „a hölgyek és urak a Beethoven-dalból áradó lelkesedéssel várták, hogy jöjjön már el az az idő, amikor reszkethetnek egy kicsit” – olvassuk szintén. Akik nem tudják, hogy az Örömódát nem lehet dalnak nevezni (kórus, több szólistával és gazdag variációkban megformált dallamfeldolgozással), és akik nem hallják, hogy a zene egy felnőttet mindenre inspirálhat, csak a félelemre és a reszketésre nem (ezt még az írástudatlan, mucsai parasztasszonyok is tudták, több évszázadon át – mondom, mert persze a mucsaizást is fölemlegették), azok többet ártanak ezzel, mint a maguk politikai cinizmusával. A cinizmusok előbb-utóbb mindig lelepleződnek (fogják ők még kiátkozni is ugyanazokat a vezéreket, és mi azt is látni fogjuk), de az érzékekbe belelopott, generális hazugságok mérgeznek, mint a cián. És az is mérgez, ha valaki nem érti, mitől himnusz egy himnusz, Európában.

Úgyhogy el a kezekkel Beethoventől, mindattól, amit szimbolizál és mindazoktól, akik értik – mondhatnám: Beethovenéktől –, mert lehet, hogy kevesebben vannak, de ők ismerik mindazt, amitől Tomposék egyáltalán betűket vetnek, és nem a szakócát pattintgatják.