Éhségsztrájk, Kossuth-tér, csütörtök

Már reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Aztán később már nem esett, hanem kisebb-nagyobb szünetekkel zuhogott. Most, amikor ezeket a sorokat írom, már minden ruhám átnedvesedett. Mindezt csak azért írom, mert a barátságtalan idő ellenére ma is, szinte egész nap tele volt a tér. Az eső, a szél és a hideg ellenére jöttek az emberek, idősek és fiatalabbak, férfiak és nők, nagymamák és unokák. Csak néztem a több száz embert, és nem is akartam elhinni, azt, amit láttam. Most, a negyedik napon bevallhatom, minderre, a rengeteg emberre, a támogató, együttérző és értő hazai és nemzetközi médiafogadtatásra nem számítottam. Hiába, a kishitűség….

(forrás)

Az éhségsztrájk minden napján, délutánonként tartunk tematikus előadásokat, vitákat, kerekasztalokat. Ezek célja egyrészt a jelenlegi kormány politikájának a bírálata, megvitatása, másrészt természetesen a Demokratikus Koalíció elképzeléseinek megfogalmazása és megmutatása. Beszéltünk hétfőn a közjogi rendszerről, kedden a gazdaságpolitikáról, szerdán a szociálpolitikáról, ma, csütörtökön pedig a magyarországi szélsőjobboldalról. „Nácikkal nincsen közös haza” – hangzott a rendezvény címe, ami váratlan aktualitásra tett szert. Előbb különböző pletykákat hallottunk arról, hogy mire, mikre készül a Jobbik vezérletével a szélsőjobboldal. Már az előző napokban is nagyfokú „kreativitásról” tettek tanúbizonyságot, amikor kisebb-nagyobb csoportokban megjelentek a téren, leültek a Kossuth-szobor lépcsőire és enni kezdtek – chipset, kiflit, szendvicset, gyrost, kinek mire futotta. De mára a Jobbik ifjúsági szervezete az éhségsztrájk közvetlen közelébe tüntetést jelentett be 150 főre, ételt kívántak osztani. A rituálé a szokásos volt. Kora délután felvonult a rendőrség, a tér másik oldalán megjelentek a jobbikosok, s vártuk, hogy mi fog történni. Láttuk, hogy matatnak valamit, lengetik a zászlóikat, felállítják a bográcsot, amiből majd a gulyást akarják osztani. De nem jönnek az emberek. Nincsenek többen, mint 40-50-en, fiatal 16-18 éves fiúk és lányok. Egy darabig téblábolnak, aztán kiállnak egy sorba, és felemelik Gyurcsány-ellenes tábláikat, felirataikat. Állnak egy ideig a tábláikkal az esőben, de nem történik semmi. Aztán megunják, visszamennek, s elkezdenek beszivárogni a mi „térfelünkre”. De ennek sincs semmi hatása, nincs semmi vita, kiabálás, üvöltözés – egyszerűen nem veszünk róluk tudomást. Így aztán megunják, összeszedelőzködnek és elmennek. A legnagyobb problémát a gulyás jelenti, amit aztán az ide tévedt turisták esznek meg. A maradékot meg magukkal viszik a tüntetők. Ennyi történt. Szánalmas volt, nevetséges. Az ember megsajnálta ezeket a fiúkat és lányokat, akik itt tévelyegtek, s valószínűleg azt sem tudták, miről beszélnek.

(forrás)

Ha ennyi lenne Magyarországon a szélsőjobboldal, az újfasizmus, akkor nem kellene erre szót sem pazarolni. De persze nem csak ennyi. Ezeket a megtévesztett vagy eltévedt gyerekeket még csak náciknak sem tartom. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ebben az országban ne lenne jelentős méretekben jelen az újfasizmus. Az elmúlt két-három évben nagyon sok vita folyt arról, mi a helyes morális és politikai magatartás az újfasizmussal, a szélsőjobboldallal szemben. Hogyan kell viszonyulni a Jobbikhoz? Kell-e velük együttműködni a parlament keretein belül, amint azt az LMP több alkalommal is tette? S egyáltalán mennyire része a progresszív baloldali gondolkodásnak az antifasizmus?  Bizony én azt gondolom, a nácikkal nem lehet közös hazában együtt élni. Az újfasiszták – mindannyian tudjuk – politikai, ideológiai krédója ellentmond minden demokratikus alapelvnek, értéknek. Az újfasizmus és a demokrácia egymással összeegyeztethetetlen. S ez még akkor is így van, ha több európai országban – köztük Magyarországon is – vannak újfasiszta pártok, amelyek bekerültek az adott ország parlamentjébe. De nekünk éppen az a feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk, hogy ezt a folyamatot megállítsuk, hogy a demokráciát megtisztítsuk a náciktól. A mai szánalmas próbálkozás, ellentüntetés csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a nácikkal valóban nincs, nem lehet közös haza.

Niedermüller Péter kulturális antropológus,