MSZMP-s Boross Péter együtt emlékezett az egykori KISZ-es Orbánnal azokra a rémes kommunista időkre, amikor az előbbi egy vendéglátóipari vállalat igazgatói székében, utóbbi pedig ingyenes egyetemi tanulmányai során rombolta a kommunista rendszert. Megértem őket, biztos rémes volt nekik a kommunizmus, ahol egy melós kinyithatta a pofáját és nem vágta magát hasra egy csepeli proli ha valaki másfél évtized alatt megszerzett jogász diplomával a kezében nagyképűsködni akart valahol. Nekik egy olyan világ kellett, ahol nem kilencmillióan érzik jól magukat és egymillióan rosszul, hanem olyan, ahol kilencmillió kiszolgáltatott nyomorultra jut egymillió burzsuj. Ők elérték a céljukat és elvárják, hogy velük együtt visítsuk az üres vályú előtt, hogy milyen rossz is volt nekünk akkor, amikor még nem vályúból, moslékkal etettek minket. Hát, én elszomorítom ezeket az embereket. A többségnek nem volt rossz. Nem éreztük a legjobban magunkat, de minden jobb volt nekünk, mint ma. Abban a rohadék rendszerben lakást adtak a fiatal házasoknak, ma devizahitelt kaptak és többségük el is menekült az országból emiatt. Abban a rohadék rendszerben, ha nem mentünk el dolgozni a rendőr kergetett minket, ma akkor kergetnek minket, ha dolgozni akarunk vagy feketén munkát vállalunk. Abban a rohadék rendszerben mindenkinek volt mit ennie, nem adalékokkal, hamisított húsokkal, lejárt szavatosságú élelmiszerekkel tömtek minket és senki nem volt ráutalva, hogy egy tál levesért naphosszat dolgozzon. Abban az átkozott rendszerben trabanttal jártunk ugyan a balatonra nyaralni, de legalább volt mivel és volt hova. Ma elszédülünk már attól is, ha csak a benzinkutak ártáblájára nézünk és a járdaszigeteknél távolabbra nem jutunk nyaranta. Abban a rohadék rendszerben, ha betegek voltunk, kórházba mentünk és meggyógyítottak minket. Mára táppénzcsalók, álrokkantak, munkakerülők lettünk. Végül, és ez talán a legfontosabb, abban a rendszerben emberekké lehettünk, dolgozhattunk, boldogulhattunk, gyarapodhattunk. Érték volt a gyerek, a jövő záloga. Ma kétségbeesetten tekintünk rájuk, féltjük őket a holnaptól, mert azt látjuk, hogy semmi, de semmi esélyük a boldogulásra. Ha nem akarjuk, hogy éhen dögöljenek huszonévesen, akkor szinte nekünk kell őket idegenbe taszítani. Messzire tőlünk, olyan messzire, hogy öreg korunkra biztosan magunkra maradjunk. Ma, amikor ennek a rendszernek a képviselői gyalázzák azt a rendszert, fázos kezem ökölbe szorítom és dühösen, nagyon dühösen emlékszem arra a világra, amikor még nem senkiházi senki volt a nevem, hanem voltam valaki, aki büszke lehetett magára.