Nemzeti érzelmeiket erősen hangsúlyozó körökből gyakran hallani a panaszt, hogy Magyarországon az emberek nem tudnak eleget a határon túli magyarokról. Mivel ez szerintem is így van, megpróbálok kissé hozzájárulni az ismeretszerzés lehetőségeihez. Az alábbiakban ezért nem publicisztika következik, hanem egy kis ismeretterjesztés.

A székelyek eredetéről sok vita folyt, a leginkább valószínűnek végül is az a föltevés látszik, amely szerint a hét magyar törzsnek a kazár törzsszövetségből történt kiválásakor velük tartott a kabarok három törzse is. Őket, a pusztai nomád szokásoknak megfelelően, segédcsapatokként, vagyis elő- és/vagy utóvédként használta a magyar haderő. A honfoglalás időszakában folyamatosan elmagyarosodtak, s belőlük alakultak ki a székelyek mint magyar népcsoport, akiknek azonban belső szervezete („nemek” és „ágak”), valamint írása is (az ún. „rovásírás”) pusztai türk hatásokat mutat.

A honfoglaló magyarok, mint még jelentős mértékben állattartó, a földművelésre éppen áttérő nép, a Kárpát-medencének csak a középső tájait szállta meg, a szállásterületet övező meg-nem-szállt gyepűn (határ) túli terület (gyepűelve), bár katonailag ellenőrzött, lényegében üres maradt. Eredetileg ide tartozott minden hegyvidék, így a Felvidék és Erdély is. A székelyek, korábbi szerepüknek mintegy a folyományaként, határőr-szerepet játszottak, főleg Pozsony és Bihar vármegyék vidékén. Míg azonban a határnak a Kárpátokig történő kiterjesztése után a Felvidéken a XI. században földrajzilag jól körülhatárolható vármegyék sora jött létre, Erdélyben először csak négy vármegye alakult: Doboka, Kolozs, Torda és Fehér. Ezek területileg igen különös alakot mutattak: nyugat-keleti irányban elnyúló hosszú sávok voltak, vagyis királyi váraik nyilvánvalóan a határvédelemmel is meg voltak bízva. Mivel Erdély benépesülése és ezzel együtt az újabb vármegyék szervezése, úgy látszik, csak lassan haladt előre, a magyar királyok a XII-XIII. században nagyarányú telepítéspolitikára szánták el magukat, a vármegyei rendszertől elkülönített, kiváltságos területek keretében.

Ekkor telepítették be a bihari – és a velük egyesített többi – székelyeket („telegdi” székelyek) a későbbi Udvarhely-szék, majd Udvarhely-vármegye területére, ahonnan azután elfoglalták Gyergyó és Csík hegyi medencéit, valamint a hozzájuk csatlakozó, később Háromszéknek nevezett medence területét is. Mint határőröknek, katonai szervezetük volt, területileg pedig „szék”-ekbe voltak tagolva (a kifejezés a bírói székhez kapcsolódik). Eredetileg több szék volt (s némelyiknek még ún. „fiúszéke” is), de később a hegyi részeken Csík (Gyergyó és Csík együtt) és Háromszék (Sepsi, Kézdi, Orbai székek egyesülése), illetve a Mezőség felőli oldalon Udvarhely és a hozzá közvetlenül csatlakozó Maros, valamint a különálló Aranyos székek véglegesültek. Fölügyeletüket Székelyudvarhely központtal az ún. székelyispán látta el, akinek tisztsége azonban később az erdélyi vajdára szállt.

Nem sokkal ezután került sor néhány újabb betelepítésre is. Az ún. „szászokat” (németeket) szintén székekbe szerveztek a szász ispán fölügyelete alatt, később azonban ők az ún. Szász Egyetem önkormányzatába szervezték magukat. A Német Lovagrend betelepítése kudarcnak bizonyult: mint egyházi lovagrend csak a pápát volt hajlandó hűbérúrnak elismerni, ezért végül ki kellett verni az országból. (A mazóviai herceg nem tanult a történetből, s behívta őket a pogány balti poroszok ellen harcolni; ebből lett a Német Lovagrend ottani állama, majd a Porosz Hercegség.) Végül Fogaras vidékére, amely hatalmas királyi uradalom volt, blakokat vagy vlachokat, azaz oláhokat telepítettek (az „oláh” névnek eredetileg éppoly kevéssé volt pejoratív mellékzöngéje, mint az „olasz”-nak), sőt ezt a területi egységet egy időre Oláhország (Tara Romaneasca = Románország) vajdái kapták meg hűbérbe.

Ezekkel a betelepítésekkel kialakult Erdély etnikai és politikai szerkezete, mely utóbbit az ún. „Három nemzet uniója” (1437) rögzített: a magyar, a székely és a szász „nemzet” közjogi szövetsége. Ennek kapcsán napjainkig hatóan elterjedt két tévhit. Az egyik, hogy a magyar és a székely nemzet nem ugyanaz etnikailag. Valójában azonban itt a magyar nemesi megyék és a székely székek politikai nemzetéről volt szó. A másik, hogy a román nemzetet úgymond kihagyták az unióból. Valójában a nemességre jutott románok ott voltak a magyar nemesi vármegyék politikai nemzetében, az egyre nagyobb tömegű román jobbágyoknak persze ugyanúgy nem voltak jogaik, mint a magyaroknak. Azt később a románok inkább sérelmezhették, hogy a „vallásszabadságot” kimondó tordai országgyűlés (1568) csupán a „négy bevett vallás” (katolikus, református, evangélikus, unitárius) szabadságát mondta ki, az ortodox vallásét nem. Maga ez az egész bonyolult rendszer a XIX. századig fönnmaradt, ekkor azonban, a rendi szerveződések 1848 utáni megszűnését követően, 1876-ban újraszabályozták a Magyarországgal egyesített Erdély közigazgatását is.

Az eredeti, hatalmas Fehér vármegyéből most csak Alsó-Fehér maradt meg, a belőle leszakadt, a székely és a szász székek közé ékelt kis darabokból álló Felső-Fehért a környező közigazgatási egységekhez csatolták. A királyi uradalom Fogaras-vidék vármegyévé alakult, éppúgy, mint a szász és székely székek. Ez utóbbiak esetében a hegyvidéki Csík-székből Csík vármegye, Háromszékből Háromszék vármegye alakult meg, míg a hegyaljai-mezőségi Udvarhely-, Maros- és Aranyos-székeket Torda vármegye részeivel egyesítve létrehozták belőlük Udvarhely, Maros-Torda és Torda-Aranyos vármegyéket. Amikor mindezek a területek Romániához kerültek, közigazgatási beosztásuk, tehát a megyék rendszere nagyjából megmaradt, kivéve azt az időszakot, amikor tartományi rendszert vezettek be. Ennek keretében hozták létre 1952-ben, állítólag a szovjet nemzetiségi kérdéseket a mai napig kihatóan „megoldó” Sztalin kívánságára, a Magyar (később Maros–Magyar) Autonóm Tartományt. A megyerendszer 1968-as visszaállításakor Háromszék a Kovászna megye nevet kapta, Csík megyét pedig egyesítették Udvarhely megyével Hargita megye néven, jóllehet földrajzilag különböző régiókhoz tartoznak. Ebben a két megyében a lakosság többsége ma is magyar, míg Maros (az egykori Maros-Torda) megyében ma már enyhe román többség van.

A Székelyföld mint olyan az 1848/1876-os újrarendezés óta nem is annyira földrajzi, mint inkább néprajzi fogalom, mivel a hegyvidéki Csík és Háromszék, illetve a hegyaljai-mezőségi Udvarhely és Maros egykori vármegyék földrajzilag nem alkotnak egységet, csak néprajzilag. Politikai entitást az említett újrarendezés óta csak az 1952-1968 közötti időszakban képeztek, habár nem mint „székely”, hanem mint „magyar” autonómia. A román kormány mostani terve viszont egy új tartományi beosztásra a területet egy nagyobb régió részévé tenné, amely azonban még kevésbé bír geográfiai alapokkal, minthogy a terv a földrajzilag egységes Erdélyt résztartományokra tagolja szét. Identitásukat kifejező szimbólumaik a székely szerveződéseknek természetesen mindig voltak: a határőrszolgálatot teljesítő székely harci egységek katonái jelvényeket viseltek és – több változatban – zászlókat is használtak. Ezeknek a zászlóknak leírásai és képi ábrázolásai maradtak ránk. A mai megyék az egykori vármegyék címereit használják, zászlóikat ezek nyomán alakították ki. Miután az 1952-68-as autonómia időszakában is kialakítottak egy székely zászlót, az öntevékeny módon 2003-ban létrejött Székely Nemzeti Tanács 2004-ben újra székely zászlót alkotott, az egyik régi zászló, az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, az 1603-ban rövid ideig regnáló Székely Mózes zászlajának leírása alapján, a fejedelem jelvényeit a székely jelképekre (nap és félhold) cserélve. Ezt a zászlót Hargita megye 2009-ben hivatalos zászlajává tette, s ilyenként (Hargita megye zászlajaként tehát) tűzik ki most a román parlamentre.