Egy fiú levele édesanyjához



„Édes Anyám,

Elköltöztem. A határon túlra. Az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túlra. Új-Zélandra. Sokáig érlelődött bennem a gondolat. Napról napra erősödött a veríték csípése Magyarországon. Ahogy a mindennapokban próbáltam helyt állni, minden óra a nehézségek által generált frusztráció leküzdésével telt. Egyre csak az éreztem, nem lehet, hogy ennyi munka és odaadás csak ennyi eredményt és megbecsülést szüljön. Kell, hogy legyen értelme a mindennapok kínkeserves gyaloglásának.

Aztán eszembe jutott, hogy mit tanítottál. Szorgalmasan, csendesen helytállni bárhol. Mindenhol. Hogy fontos, mit mondanak rólam. De az még fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. Meg hogy tanuljak, mert azt nem vehetik el tőlem. Igazad volt.

Mindezt elhoztam magammal, ahogy elhoztam feleségem és két kislányom is. Az unokáidat. Akik a sok szenvedés és lemondás után örömmel tölthették volna fel napjaidat. Akik kicsi kezükkel megfoghatták volna a szoknyád szélét és vezethettek volna a kertedben. Akik segíthettek volna az édes paprikát szedni. Akik csevegésükkel mosolyt csaltak volna elgyötört és ráncoktól szabdalt arcodra.

Elvettem őket tőled. Elvettem az egymás mellett töltött órák örömét és a csendes vagy néha néma beszélgetéseket. A kályha mellett ülést és a dió törését. A közös szőlőszedést és a téli hólapátolásokat. De ennél még többet. A nevetéseket.

El kellett indulnunk, mert úgy éreztük megfulladunk. Megöl bennünket a frusztráció. A tehetetlenség. Hogy a szorgalom és a csendesen helytállás nem elég. Hogy a tudást is elvehetik tőlünk, ha nem értékelik, amit általa alkotunk.

Elindultunk. Féltünk. Sokszor vissza akartunk fordulni. De inkább megküzdöttünk az ismeretlennel és alkalmazkodtunk nap mint nap, minthogy napról napra lemorzsoljanak a szívünkből. Mert itt napról napra előre léptünk. Tanultunk és alkalmazkodunk. De legalább egyenes irányban előre. Itt értékelik a csendes szorgalmat. Itt a sokszínűség érték. Itt meg tudtunk kapaszkodni. Nem pedig kapaszkodva lecsúszni.

De a szívünkből egy jókora darab Otthon maradt. Mert az szülőhazánk továbbra is Magyarország. A csodálatos ország, amelyik eltékozolja mindazt a jót, amiért a világ többi része vágyakozik. Amit kívülről színes, kreatív és életvidám emberek hazájának gondolnak. Vágyunk haza.

De maradunk. Maradunk mindaddig, amíg odahaza nem értékelik az alázatos munkát. Amíg biztonságban és tisztességben nevelhetjük majd a gyermekeinket. Amíg a játszótereken és parkokban odahaza is hagyhatjuk őket mezítláb szaladgálni. Amíg ha megtakarítunk, előre jutunk.

De addig maradunk. Fájó szívvel. Haza vágyakozva. Utánatok és mindazért a jóért, amit nekünk a szülőhazánk, Magyarország jelent. Tudva, hogy nekünk ugyanígy fájni fog, ha a gyermekeink fogják magunkat, és elutaznak az Óperencián Túlra. Nélkülünk.

Mert a mi gyermekeink is keresni fogják a megbecsülést, szeretet és biztonságot. Szeretném, ha mindez addigra Magyarország lenne. Akkor boldogan visszük haza mindazt a jót és értéket, amit itt összegyűjtöttünk. Hogy az Édes Otthonunk javára váljon. Majd akkor.

De a távolság ellenére egy dolog változatlan marad.

Szeretünk Téged.

Édes Anyám."