A százforintos könyvturkálóban keresgélve meg-megakad a szemem a nem magyar nyelvű köteteken. Ezek legtöbbször számomra érdektelenek és használhatatlanok (régi regények, elavult orvosi kötetek és hasonlók), de néha kincseket lehet találni. Így akadt a kezembe nemrég egy 1961-ben kiadott könyv a demokráciára nevelésről,* nem is akárhol, nem is akármilyen történelmi szituációban írták, hanem Németországban, illetve annak nyugati felében, a második világháború után másfél évtizedben. A kötetben, sok más mellett, olyan szerzők írásai találhatók, mint Theodor Adorno, Jürgen Habermas és Kurt Lewin, szerzők mind németek, akik arról gondolkodnak, vitatkoznak, hogyan lehet a nácik szellemi pusztítása után Németországban demokráciát létrehozni. Érdemes odafigyelni mindarra, amit javasolnak, ahogyan gondolkodnak, hiszen a németországi demokráciára nevelés rendkívül sikeresnek mondható.

Mindenekelőtt ráirányítja a figyelmünket arra, hogy nem elég demokratikus intézményeket létrehozni, mert ha nincsenek, akik demokrata módjára használják őket, akkor rövid időn belül csak a látszata marad a demokráciának, ahogy a weimari és a III. magyar köztársaságban történt. Számunkra, akik stabil, fenntartható demokráciát akarunk létrehozni Magyarországon, éppen ezért fontosak a háború utáni német demokraták elképzelései a demokráciára nevelésről. Akkor is fontosak lennének, ha kudarcot vallottak volna, de nem így történt – nem véletlen, hogy a német értelmiség az orbánizmus legeltökéltebb bírálója és ellenfele Európában.

A háború utáni Németország és a mai Magyarország helyzete között természetesen számos különbség van, nem is érdemes összehasonlítani a Harmadik Birodalmat és a második Orbán-kormányt (ha mindenképpen szeretnénk valamihez, akkor leginkább Mussolini rendszeréhez hasonlíthatnánk Orbán Viktorét, a korporációk és a vezér önimádata, saját nagyságában tetszelgése rokonná teszi őket). Még akkor sem vethetjük össze Németországgal, ha tudjuk, hogy a magyar kormány – de szerencsére nem Magyarország – három éve háborúban áll. Akinek van szeme, láthatja, hogy ez a háború – minden győzelmi jelentés ellenére – közeledik a végéhez, vagyis a vereséghez. Orbán hadai most éppen rugalmasan elszakadnak az ellenségtől és kétharmados átkokat szórnak rá a Tavares-jelentés Sztálingrádja után.  Szerencsénk, hogy Orbánnak és szolganépének nincs ereje valódi háborút indítani, így csak szavakban csatázik, illetve úgy, ahogyan az útonállók szoktak, ki-kirabolva, a területére tévedőket. De minden háború, még a verbális is, pusztítással és pusztulással jár. A Fidesz politikája okozta pusztulás a nyomor, a kiszolgáltatottság és az erkölcstelenség növekedésében, a gazdaság hanyatlásában, az intézmények, a demokratikus értékek és a polgártársak elleni bizalmatlanságban mutatkozik meg. Amikor tehát hozzálátunk majd Magyarország demokratizálásához, nem viselkedhetünk úgy, mint 1990-ben tettük, vagyis nem bízhatjuk magunkat a spontán folyamatokra. Nem hihetünk abban, hogy magától, nevelés nélkül is kialakul majd a polgári öntudat, mert akkor újra szabad teret adnánk a politikai szélhámosoknak.

Adorno tanulmányában utal rá, hogy Németországban az első világháború után későn jött a demokrácia, ráadásul a győztesek vezették be (91. oldal), ennek következtében az emberek nem tekintették a sajátjuknak, önmagukra pedig nem úgy néztek, mint a politikai folyamat aktív részesére. A demokrácia így csupán egy lett a számtalan politikai rendszer – a kommunizmus, a fasizmus, a monarchia és a demokrácia – közül. Ez a megközelítés rendkívül hasonló a magyar demokraták között manapság népszerű tételhez, miszerint a III. köztársaság összeomlásának egyik oka az, hogy ajándékba kaptuk a demokráciát, ahogyan – teszem hozzá – korábban a diktatúrát is. A hasonlóság abban is fellelhető, hogy az akkori Németországban, ahogyan ma minálunk, gyakori volt az a nézet, hogy a németek még nem eléggé érettek a demokráciára (uo.). Bizonyos, hogy ez a felfogás sohasem lehetne a demokráciára nevelés kiindulópontja! Ugyanis azt mondja: mi ártatlanok vagyunk a diktatúrában és a működésképtelen demokrácia létrejöttében is. Kicsit érdesebben fogalmazva: bamba, tehetetlen nép vagyunk, ezért a körülmények és a politikusok mindig erőszakot tehetnek rajtunk. Ez az alattvalóvá nevelés forgatókönyve. Kötetünk német szerzői viszont mind a mellett foglalnak állást, hogy a közügyek iránti felelősség, az állásfoglalás és a részvétel tesz valakit demokratává.

Senki sem lesz demokratává attól, ha azt tanítják neki, hogy ki van szolgáltatva a körülményeknek, hogy gondolkodását és cselekvéseit teljesen meghatározzák a készen talált feltételek. Persze attól sem lesz demokrata senki, ha azt hiszi, hogy ezeket a feltételeket bármire felhasználhatja. Mindkettő 19. századi gondolkodásmódot követ. Képviselje az egyiket, mondjuk Hegel, aki szerint akkor válunk szabaddá, ha felismerjük, mit tehetünk és mit nem (a szabadság a felismert szükségszerűség), a másikat meg Blanqui, aki úgy hitte, hogy bármikor, bármilyen körülmények között lehet forradalmat csinálni. Felelősséget csak az tud vállalni, aki tudja, rajta múlik, hogy egy adott helyzetben fennálló feltételekből milyen valóságot formál. Tudja, hogy minden feltételrendszer több kimenetre ad lehetőséget, s neki kell eldöntenie, melyiket választja, melyiket tartja jónak, hasznosnak, helyesnek. A demokráciában a felelősség nem néhány emberé, hanem mindannyiunké.

Demokratává nevelődni nem lehet előadásokon, mit sem ér a bölcseket hallgatni, a demokráciát át kell élni. Ez az, amit Németország morális elitje (ahogy Norbert Muhlen nevezi az edukátorokat a bevezetőben), vagyis tanárok, diákok, tudósok, egyháziak, hivatalnokok, szakszervezeti vezetők felismertek, és annak ellenére hozzáláttak, hogy mindenki számára világos volt, a kezdetekkor a morális elit és a többség között mély szakadék húzódott (3. oldal).  Vajon van-e Magyarországnak morális elitje, amely hajlandó lesz vállalni a felelősséget a demokráciára nevelés során? Bizonyára van, csak a legtöbben még nem is hiszik, hogy részesei lehetnének, sokan úgy érzik, nekik nincs feladatuk, mert nem „jelentős” emberek, sokan meg rejtőzködnek, mégis ők azok, akik demokráciára nevelhetik majd a fiatalokat és az egész országot.

Két kérdésre mindannyiuknak választ kell majd adniuk, azaz közös választ kell találniuk. A múltra vonatkozóan azt, miért a Tartuffe-öket választottuk 1990 után? Miért elégedtünk meg a látszattal, hogyan tekinthettünk hitelesnek gazembereket? A jövőre vonatkozóan pedig azt, mit tegyünk, hogy úrrá legyünk a lappangó és lopakodó diktatúrán?

Első lépésként talán változtatnunk kellene végre azon, amit a demokráciáról gondolunk. Sokan még mindig azt hiszik, hogy az 1990 után létrejött intézményrendszer megfelelt a demokráciának, s csupán a polgárok voltak alkalmatlanok a működtetésére (az alkalmasság persze elengedhetetlen, ahogyan arra a cikk elején is utaltam). A kérdés mindössze az, miért termeltek ezek az intézmények (pártok, hivatalok, szakszervezetek stb.) nap mint nap antidemokratikus viszonyokat és adtak helyet antidemokratikus embereknek? Hogyan lehetséges, hogy a humán értelmiség jelentős része értetlenül tekint a demokratikus értékekre? Hogyan lehetséges, hogy a politológusok, jogászok és társadalomtudósok sokasága pusztán technikai kérdésként kezeli a demokráciát? Akik így tettek, nemcsak előkészítették, de még ma is támogatják az önkényuralmat.

Induljunk talán ki abból, hogy az alapvető jogok és szabadságok nem képezhetik a demokrácia öngyilkossági szerződését – jól ismert tétel ez az amerikai politikai és jogi gondolkodásban. 1945 után a demokratizálódó Németországban is alapelvvé vált (lásd: 54. oldal), és úgy hiszem, minden diktatúrából születő demokráciában erre a tételre kell építeni a jogalkotást és a politikai gyakorlatot, és természetesen a demokráciára nevelést. 1990-ben elfeledkeztünk erről, vagy mondjuk inkább úgy, semmibe vettük. Voltunk annyira önhittek, hogy azt hittük, nem kell világosan és egyértelműen kijelölnünk a demokrácia határait, s ezzel aláírtunk egy öngyilkossági szerződést, Orbán Viktor pedig érvényt szerzett neki. Ezt nem ismételhetjük meg újra! Ha valóban demokráciát akarunk, akkor követnünk kell a német morális elitet, a diktatúra szellemi és érzelmi alapjainak felszámolásában. Akárcsak nekik, nekünk is ignorálnunk kell mindazt, amire a diktatúra, minálunk Orbán Viktor önkényuralma épül: „az érzelmeket, a megbántottságot, az utópiákat, a szimbólumokat, a mítoszokat és a világlátást” (54. oldal), mindent, ami újjászülheti a diktatúrára való igényt, fel kell számolnunk.  Meg kell változtatnunk a gondolkodást, s mivel ez lassú folyamat, addig az intézményeknek kell útját állniuk – ha szükséges, erővel – az önkényuralom hívei újjászerveződésének.

Fel kell végre ismernünk, hogy Adorno tétele a nacionalizmusról pontosan illik az orbánista hatalomra. Szerinte a nacionalizmussal lehet a leghatékonyabban rávenni az embereket arra, hogy olyasmikhez ragaszkodjanak, amik már régen elavultak (95. oldal). A szentimentális nacionalizmus kollektív nárcizmust eredményez (93. oldal). Orbán Viktor pedig tudatosan törekszik arra, hogy a magyart egy önmagába szerelmes néppé tegye (ezt szolgálják a magyarok különlegességéről mondott ostobaságai), mert ekkor talán nemzeti hőstettnek látja még azt is, ha a hatalom kifosztja őt. Meg kell szabadulnunk a szentimentális nacionalizmustól, a felsőbbrendűségbe vetett hittől, a Trianonon való siránkozástól, a feudális és fasiszta szimbólumok imádatától, a főnökök sérthetetlenségébe vetett hittől és attól, hogy előre, már eleve lemondunk jogaink érvényesítéséről.

A demokráciára nevelés természetesen politikára nevelés, és a középiskolától kezdve mindenütt jelen kell lennie. Senki sem válik éretté a demokráciára, aki nem gyakorolhatja, aki nem élheti át jogai érvényesítését, aki nem állhat ki az érdekeiért és nem akadályozhatja meg, hogy rákényszerítsenek ellentétes érdekeket. A demokráciára nevelés nem lehet formális, azaz nem állhat a szabályok és az állami intézmények listázásából, a politikai rendszerek és irányzatok felsorolásából, és nem kerülhet ellentétbe az iskolán kívüli gyakorlattal, mert az cinizmushoz és/vagy közönyhöz vezethet. Ez persze nem azt jelenti, hogy az iskolának éppolyan antidemokratikusnak kellene lennie, mint a politikának odakint, mert ez Hoffmann Rózsa megoldása. Ellenkezőleg, az iskolán kívüli társadalomban a törvényeknek és az intézményeknek biztosítaniuk kell, hogy akik megtanulták és átélték az iskolában, hogy csak azt tehetnek meg velük, amihez hozzájárulnak, azok ugyanezt érvényre juttathassák az iskolán kívül is, és ezért ne veszítsék el az állásukat, ne kerüljenek hátrányba, vagy ha mégis, sikeresen léphessenek fel azok ellen, akik kárt okoztak nekik.

* Walter Stahl (ed.): Education for Democracy in West Germany, Achievements – Shortcomings – Prospects, Atlantik-Bruecke by Friedrick A. Praeger, New York, 1961.

Krémer Ferenc