2011. 12. 20. 05:00|Utolsó módosítás: 2011. 12. 20. 16:57|Vélemény » Elemzés

2008-ban a dilemma még csak abban állt, vajon mi a jó megoldás: az, ha a piacgazdaság öntisztító mechanizmusára hagyják a válságban a „rendcsinálást”, vagy ha a kormányok és nemzetközi intézmények veszik kézbe a dolgok rendezését? Azzal, hogy a választott irány hány további problémát teremthet még, nem volt idő foglalkozni.

Kezdetben úgy festett, hogy az amerikai kongresszusban a piaci rendcsinálás helyeslése akár többségi véleménnyé is válhat. Végül azonban – Európában mindenképpen – győzött a történelmi emlékkép: hogy ugyanis egy hasonló helyzetben a 30-as években ez a forgatókönyv fasizmushoz és világháborúhoz vezetett. Hát, kerül, amibe kerül, de a sürgős beavatkozás az egyetlen lehetséges út. Innen kezdve józanabb elemzők pusztán logikai alapon is könnyen le tudtak vezetni egy sor szükségszerű következményt. Előre látható volt, hogy ha a kormányok a banki hitelbefagyást közpénzekből finanszírozott tőkeinjekciókkal pótolják, akkor a hirtelen brutális méretet öltő eladósodás hamarosan költségvetési válságba fog sodorni sok országot.Ez utóbbi csakis kemény megszorításokkal lesz orvosolható, ami viszont borítékolja a minderre válaszul születő társadalmi elégedetlenséget. Így jutott el a 2008-as banki válság a pénzügyin át a költségvetési, majd a politikai válságok stádiumába. Ez utóbbiak majdani bekövetkezését persze sejteni lehetett már 2008-ban, 2009-ben is, de akkor (zavaró csontvázakként) a szekrénybe zárták őket. Tűzoltás volt a tét.

Amivel már kevesebben számoltak, hogy mindennek következményeként viszont további csontvázak is kitermelődhetnek, netán már régről léteznek is, csak eddig megbújtak. Az Európai Unióban a tömeges nemzetállami eladósodottság hirtelen rávilágított az addig is létező, csak valahogy sokáig árnyékban megbújt versenyképességi aránytalanságokra az unión belül, midőn bebizonyosodott, hogy a nemzetállami költségvetési válság kezelésére távolról sem minden tagállam rendelkezik elegendő erővel, és egyeseknek esélyük sincs arra, hogy mindebből maguktól kikecmeregjenek.

Itt váltott át a nemzetállami válságfolyamat EU-szintre, kibuktatva az euró működtetésében lévő rendszerhibákat, és hamarosan megteremtve az immár európai szintű monetáris, utóbb tisztán euróválságot. Megkezdődött ez utóbbi nehézkes korrigálása, amit az is fájdalmassá tett – tehát lassúvá is –, hogy egyszerre kellett aktuális nemzeti és közösségi szintű válságjelenségeket menedzselni. Mindkét esetben egyre több pénz megmozgatásával, ami egyre nehezebben állt rendelkezésre, miközben mindennek lelőhelyén – a piacokon – a hangulat kezdett kifejezetten ellenségessé válni.

Ez a csontváz a maga nagyságában és nehézkességében már sokakat meglepett, jóllehet vitathatatlanul jó páran rá is mozdultak a problémára. Mi több: egyesek a szekrények általános kitakarításának az esélyét is látták/látják benne. Az elmúlt napokban-hetekben aztán az is kiderült, hogy az euró-rendcsinálás óhatatlanul felszínre hoz szintén régről elásott további, immár uniós csontvázakat, például a „britkérdést”. Azt, hogy a britek kezdettől fogva közismert „nem igazi európaisága” egy konkrét döntéshelyzetben immár EU-s intézményi válságba is átnövesztette az addigi eurós válságkezelést.

Idáig jutottunk 2011 végére. Egyetlen – európai – szekrényben ennyi csontváz már így is éppen elég! Ráadásul egyesek szerint a dolog további kellemetlen felismeréseket is szülhet még, például szembesülve azzal az adottsággal, hogy az ötven év alatt „elkényelmesedett” európai szociális modell a világpiac feljövő új gazdasági hatalmaival szemben – és különösen válságban – egyszerűen nem versenyképes, adott formájában tovább már nem finanszírozható. Újabb tényezővel fokozva a válságok potenciális politikai jellegét, és tovább komplikálva az összes többi csontváz mozgatását. Előre borítékolva egyúttal az utóbbiakkal való együttélést 2012-ben is.