Ördögnek kell lennie annak, aki a Pokol hű leírására vállalkozik. Nem véletlen, hogy a politika mibenlétének mind a mai napig felülmúlatlan meghatározását a nemzeti szocializmus eretnekének, Carl Schmittnek köszönhetjük. Schmitt szerint a politika ott, s csak ott van, ahol az állam társadalmi szövete felfeslik, s a megnyíló hasadék mögül felsejlik a Semmi. Azé a hatalom, aki e rettenetes hasadékban állva a Semmit Valamivé képes változtatni. Totalitárius állam esetében az átváltoztatás azt jelenti, hogy bárki ellenséggé vagy baráttá lehet, attól függően, hogy a Vezér kit hova sorol. Hitler esetében az ellenséggé nyilvánítás kvázi biológiai katalógus alapján zajlott, Sztálin esetében kvázi-szociológiai szempontok határozták meg, hogy kiből lesz a nép ellensége, s kiből nem. De a végeredmény szempontjából mindegy volt, hogy kulákként vagy zsidóként enyészett el az ellenségnek nyilvánított ember teste.

Persze a barát sem ülhetett nyugodtan babérain.  Minden hatalom szeszélyes, de az abszolút hatalom, mint azt a példák mutatják, abszolút mértékben szeszélyes. S ez még nem is a legvégzetesebb, amit az abszolút hatalomról mondhatunk. A kísértő Semmi elűzésében ellenségekre ugyanis inkább szükség van , mint barátokra. Mindenki a Vezér ellen van, aki nincs vele, de aki vele van, az is könnyen az ellenség táborában találhatja magát. Potenciálisan mindenki ellenség.

Ez azt jelenti, hogy totalitárius társadalomban nincs esélye annak a hatalom megszerzésére és megtartására, akinek személyiségére ne lenne ráütve az üldözési mánia pecsétje.  A paranoia a politikusok pályaválasztási követelménye, még demokratikus megválasztott körülmények között is, hiszen minden hatalom a Semmiből veszi erejét, de a totalitárius hatalom birtokosa végképp nem maradhatna meg a hatalom birtokában, ha nem rettegne szüntelenül attól, hogy ellenségei elveszik tőle a bitorolt hatalmat.

Totalitárius rendszerekben az őrület normális lesz, s a normálisok végzik elmegyógyintézetben. A mindennap felvonuló Vezér meztelenségén senki sem mer fennakadni. A menet résztvevői és nézői egymással versengve dicsérik a Vezér köntösének szépségét, kalapja formásságát, cipője kecsességét, s ha valaki felkiált, hogy „meztelen”, útja egyenest vezet az elmegyógyintézetbe, a javító vagy megsemmisítő táborba.

A Vezér üldözési mániája mindenre és mindenkire kiterjed. Nincs senki, aki e mánia által teremtett vár ablakából kitekintve segíthetne. Van egy kis ország ma Európa közepén, ahol a hivatalos álláspont szerint ellenség az IMF, az EU, a NATO, az egész világ.

Az üldözési mánia akkor működik, ha visszhangra talál az ostobákban, akik a Vezér rém akaratának készséges végrehajtóiként gondoskodnak arról, hogy az ellenségnek nyilvánítottak elnémuljanak, láthatatlanná legyenek.

A politikai hisztéria felülmúlhatatlan szakértője, Bibó István utal arra, hogy paranoid hatalom valóságlátása eltorzul. A szüntelen ellenségkeresés elvakítja a Vezért, s téved. A valószerűt valószerűtlennek, a valószerűtlent valószerűnek látja, mint az történt Sztálin esetében, aki Hitlerben 1939 és 1941 között barátot vélt látni. Hitler tévedése sem volt természetesen kisebb, mert ő még 1945 áprilisában, pár nappal öngyilkossága előtt lelki társával, Göbbels-szel együtt abban reménykedett, hogy az új amerikai elnök majd az ő barátja, s Sztálin ellensége lesz. Az utóbbi várakozás később beigazolódott ugyan, de Hitler máig nem lett barátja egyetlen demokratikus hatalomnak sem. Aki Hitlerben, s egykori barátaiban barátokat lát, az a szabad világ ellensége, s ugyanúgy fog járni, mint Hitler is járt.

Magyarországot ma egy komplett paranoid világnézet igazgatja, melynek mozgató eleme a Nyugat ellenségnek láttatása.  Ezt a motívumot egy soha nem volt Kelet barátságosságának káprázata egészíti ki.  A múlt, ha nem a Hungária Elmegyógyintézet kórtörténete optikájából nézzük, arról tanúskodik, hogy Magyarország barátai Nyugaton, s ellenségei Keleten voltak. Hiába áll Thököly Imre szobra a Hősök terén, a szobor helye az Árulók terén lehetne, mely még nincs Budapesten, de remélhetően egyszer lesz.