A harmincon aluli magyarok kiábrándultak és céltalanok – derül ki a kutatásból. A jövőt pesszimistán látjuk, nem bízunk a kormányban, a pártokban és a bankokban sem. Nem hisszük, hogy a gazdaság hamar javulhatna. Mégsincs lázadó szellem, a szülők világképét nem utasítjuk el. Nem szeretjük a fennálló rendet, de meg sem próbálunk jobbat létrehozni. És valóban: egész pontosan miben is hinnénk?
Hogy dolgozunk keményen, és attól majd jobb lesz? Hát nem, nem lesz lényegesen jobb. Persze, az éhenhalásnál, annál igen, de ez felmutatható eredménynek igen sovány. Ma már alig vagyunk, akinek a Magyarországon maradás versenyképes alternatíva. Az álmokból nem maradt sok: gyerekkorunkban Amerika volt a példakép, a tízes éveinkben pedig azt hallottuk, hogy az EU-csatlakozással mennyire nyugati módon fogunk mi is élni. Arról volt szó, hogy nyithatunk cukrászdát Bécsben, nem arról, hogy mosogathatunk egy londoni cukrászdában. Hogy ezek naiv álmok? Tetszettek volna nem naiv vágyakat belénk nevelni.
Politika? A kutatás szerint nem bízunk senkiben, de csöndesen eltűrjük, hogy minden rossz. Ebben aztán mindenki megtalálta a maga frusztrációját. A szabad piac és a szabadelvűség hívei, akik pedig azért jócskán voltak köztünk pár éve, már akkor hatalmasat csalódhattak, amikor egy liberális és egy magát progresszív baloldalinak tartó párt mutatta meg, hogyan lehet belesüppeszteni az országot a korrupcióba és a „csak még ide adjunk egy kicsit, de majd holnaptól tényleg reformálunk” langyos posványába. Aki pedig nemzeti érzelmű, vagy egyszerűen csak ezt a lassú, tempónak is alig nevezhető tempót nem bírta, az 2010 óta láthatja, milyen az, amikor mindent elnevezünk nemzetinek, amikor árad a kádári retorika, és amikor épp nem a baloldal korrupt – de közben semmi nem lesz igazán jobb. Már a lehetséges váltópártban is csalódhatott mindenki, álljon bármelyik oldalon. Leváltsuk ezeket, hogy jöjjenek vissza azok? Tartsuk meg ezeket, nehogy azokat kapjuk újra? Ezek aztán nagy alternatívák. Valami újra esélyt pedig nem látunk, mert amikor látnánk, az is hetek alatt betagozódik valahova azon a palettán, amelyet a régiek rajzoltak a saját szabályaik szerint. Pedig mi aztán szerettünk politizálni, 2002-ben, 2006-ban még arról volt szó, hogy túl sokat is foglalkozunk ezzel. Akkor még azt hittük, volt tétje a dolognak, éjszakába nyúló viták, minden szónak jelentősége volt, és hittük azt, hogy ha nekünk lesz igazunk, akkor majd valóban jobb lesz – mára mi maradt? Megállapodtunk abban, hogy mindenki rémes, gúnyolódunk közösen, ami jó, de ekkora cinizmushoz talán mégis túl fiatalok vagyunk.
A közhangulatban, a gazdaságban, és egyáltalán, a kitörési lehetőségekben utoljára a hetvenes évek lehettek ilyen kilátástalanok, mint ez a mostani kor. Az a szüleink fiatalkora volt. Eltelt volna több mint egy generációnyi idő úgy, hogy nem léptünk előre? Nem. Előreléptünk – és aztán most ugyanoda vissza.
Nem véletlen az sem, hogy a generációnk mennyire fontosnak tartja azt, hogy legyen saját családja, miközben valójában mélyben van a gyerekvállalási kedv. Az utóbbihoz ugyanis nem árt némi egzisztencia és reményteljes jövőkép, de a vágy a stabilitásra valós. Amikor ilyen kilátástalan minden, ami körülvesz, másba tényleg nehéz kapaszkodni, mint a személyes boldogságba. Kell, hogy legyen saját boldogság, saját felelősség, saját hatalmas kihívások és örömök, és mert ezt a külvilágban aligha találjuk meg, afelé fordulunk, amit meg tudunk teremteni mi is. No és mert mi hiszünk, hiszünk, hiszünk apánkban – és kívánjuk, hogy legyen majd, aki hisz bennünk, ha már mi magunkban hinni igazán nem tudunk.
Szerző: Sztojcsev Iván, a Világgazdaság munkatársa
Kommentáld!