Soha ennyi párás szem, rezegtetett szempilla, meghatottságtól elcsukló bariton, mint a családok védelméről szóló törvény parlamenti vitájában. A legöblösebb hangú egykori  tanácsi anyakönyvvezető sem mondott több jámbor közhelyet az ifjú pároknak, mint amennyit most hallhattunk a család szentségéről, nemzetmegtartó erejéről, szeretetről és gyermekáldásról. Amely javak természetesen csak akkor elérhetők, ha valaki pontosan követi a kereszténydemokrata előterjesztők intelmeit. A politikai giccs persze önmagában még nem ártana senkinek. A családok védelméről szóló törvény konkrét paragrafusai viszont annál inkább. Legalábbis azoknak, akik nem hajszálra ugyanolyan családmodellt választottak vagy kaptak a sorstól, mint amilyet a törvényalkotók elképzeltek. A paragrafusokból tudniillik már első olvasásra kiderül: sokan vannak, akiket kirekesztettek a családi mennyországból. Egyszülős családokat, élettársakat, a születő gyerekek több mint 40 százalékát, akik a kormánykoalíció legnagyobb megbotránkozására jelenleg házasságon kívül születnek.

Voltaképpen már a „védelem” szó gyanús lehetett volna. Hiszen megtapasztaltuk, hogyan védi meg a leendő nyugdíjakat a nyugdíjvédelmi biztos, és hogyan válhatunk mindnyájan gyanússá a nemzetvédelem apropóján. Most is hasonlóról van szó. A családokat leginkább attól védik meg, hogy a maguk szája íze szerint élhessenek. Saját bigott szemléletüket meg attól védik, hogy a valódi családokkal, a családformák tényleges sokszínűségével szembesüljenek.

A világnézetileg semleges, laikus állam köntöséből ismét előbújt tehát a nádpálcás tanító bácsi, aki valódi segítség helyett kőbe vési az „ideális család” meglehetősen szűkkeblűen meghatározott fogalmát. Aki ebből kilóg, annak büntetés jár: erkölcsi vagy anyagi hátrányt szenved, de minimum kioktatást kap. Régóta ismerjük a modellt. Az egykori görög rabló, Prokrusztész is aszerint bánt az emberekkel, hogy beleférnek-e az ágyába. Aki rövidebb volt az ágynál, azt megnyújtotta, aki meg olyan peches, hogy hosszabb, annak lábát vágta le. Az új Prokrusztészek ugyanezt teszik. Nem méretre, helyzetre, életmodellre szabják az ígért családvédelmet és támogatást, hanem éppen fordítva. Ha nem olyan vagy, amilyennek állam bácsi előírja, neked annyi. Ne csodálkozz, ha neked nem jár védelem, ha a te gyereked nem ugyanannyit ér az államnak, mint a másik. Hogy milyen az „igazi” család? Házasságban él (lehetőleg az elsőben), jómódú, középosztálybeli. És akik nem férnek be a Prokrusztész-ágyba: a gyerektelen párok, az elváltak, az előző kapcsolatukból hozott gyerekeket is közösen nevelő élettársak, a nem tipikus családok, ahol például meghalt házastársa édesanyjával vagy édesapjával él közös háztartásban valaki, vagy ahol az egymást segítő testvérek élnek együtt. De nem kapja meg az ideális családnak járó támogatást az adókedvezmények mai rendszerében a mégoly keresztényi szellemben gyereket nevelő kiskeresetű család, a munkáját elvesztő, megrokkant, adózó jövedelemmel nem rendelkező szülő sem. Hátrányban vannak az egyszülős családok, hiszen az egyetlen kereset gyakran nem elegendő a kedvezmény igénybevételéhez. A regisztrált élettársi közösségben élő azonos neműekről már szó se essék az úri társaságban…

Hogy útmutatás híján ne tévelyegjünk, a törvény meg is adja a Prokrusztész-ágy pontos méretét, vagyis a „család” definícióját. „E törvény alkalmazásában a család a természetes személyek érzelmi és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszer, amelynek alapja egy férfi és egy nő házassága, vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a családbafogadó gyámság. Egyenesági rokoni kapcsolat leszármazással vagy örökbefogadással jön létre.” Vagyis családot alkothatnak egyrészt a házastársak, másrészt a szülő és a saját vagy hivatalos gyámsága alatt nevelkedő gyermeke. Mások nem. Gondoljunk csak bele! Ha élettársak nevelnek közösen gyermekeket, akkor ők együtt nem egy család. A papa családot alkothat előző kapcsolatából született gyerekével, ugyanezt teheti a mama is, és ha van közös gyerekük is, akkor ugyanabban a háztartásban a közös gyerekkel együtt mindketten egy újabb, immár harmadik családot alkotnak. De sem a papa, sem a mama nem családtagja az általa nevelt, de nem vérszerinti gyerekének. Ha az élettársaknak nincs gyermekük, nem is nevezhetők családnak. Csend, rend, fegyelem! Aki családot akar, esetleg párja gyerekével is közöset, az masírozzon az oltár elé! Aki esetleg félreértené, annak a preambulum a szájába is rágja. „A család… erkölcsi alapokon nyugszik.” Nem szerelmen, szereteten, intimitáson, szövetségen, önként vállalt közösségen. De a preambulum folytatja: „A család létrejöttének biztos alapja a házasság, amely… megkülönböztetett megbecsülést érdemel.” Persze, hogy megbecsülést érdemel, de mihez képest megkülönböztetettet? A jog nyelvén ez azt jelenti, van, amiből a házasságban élők többet kapnak, mint a másfajta családok. Akiknek e szerint kevesebbre van jussuk.

De megkapják a kioktatást az elváltak és a gyerektelen párok is. „A család akkor tölti be szerepét, ha az anya és az apa tartós és szilárd kapcsolata a gyermekek iránti felelősségben teljesedik ki.” Ha szerencsétlenségedre úgy alakult az életed, hogy szülőtársaddal való kapcsolatod nem bizonyult tartósnak és szilárdnak, nem ütötted meg a mércét. De akkor sem, ha házasságodból nem született vagy nem születhetett gyerek.

Ha esetleg azt hinnénk, hogy mindez csak jogi kukackodás vagy a kisebbik koalíciós partnernek tett, különösebb gyakorlati következményekkel nem járó engedmény, tévedünk. Az új törvény szentesíti például azt a gyakorlatot, amely ellen már az ombudsman is szót emelt. A családi adókedvezmények mai rendszere hátrányosan különbözteti meg az élettársakat. A háromgyerekes családok számára köztudottan nagyobb az egy gyerekre eső adókedvezmény, mint az egy- vagy kétgyerekes családok gyerekei után. Ezzel nincs is nagyobb baj, mint az ilyen típusú adókedvezménnyel általában, vagyis hogy teljes mértékben csak a sokat adózók tudják igénybe venni. (Mellesleg ezt az abszurd rendszert a törvény most a kétharmad betonjába önti.) De még az amúgy is torz rendszeren belül is külön hátrányba hozzák azokat a párokat, akik élettársként nevelnek három gyereket. Mondjuk úgy, hogy egyiket vagy másikat valamelyik szülő az előző házasságából hozta. Az adótörvények szerint ebben az esetben az élettársak nem számítanak háromgyerekesnek, hanem ki-ki csak a saját vérszerinti gyermeke után igényelheti a kedvezményt, ami így természetesen kisebb, mintha „igazi” háromgyerekesek lennének. Pálffy képviselő úr akaratlanul saját példájával bizonyította a megkülönböztetést. Hozzászólásában büszkén adott számot arról, hogy feleségével ők is három gyereket nevelnek, kettő „hozottat” (bocsánat az idétlen kifejezésért) és egy közös vérszerintit. Nem is érti, mi a probléma, hiszen mivel házasságot kötöttek, ők megkapják a magasabb kedvezményt. Pálffy képviselő úr nem érti. Azok azonban, akik hasonló helyzetben ugyanilyen felelősséggel és szeretetben nevelik három gyermeküket, de valamilyen okból nem kívántak házasságot kötni, nagyon is értik. Házasság nélkül ugyanis még évtizedes együttélés után sem jogosultak ugyanarra a kedvezményre.

Soltész Miklós államtitkár hasonlóan értetlenkedett: „ha valóban szeretik egymást, mi választja el őket attól, hogy összeházasodjanak?” A mondat nem rossz szándékból hangzott el, de leleplezi, mi a fő baj ezzel a törvénnyel. A kormány akarja megmondani, helyettünk eldönteni, hogyan éljünk. Bejön a hálószobába, a gyerekszobába, ahova pedig a kutya sem hívta. Nem, ott még nem tartunk, hogy „betiltsa” a neki nem tetsző együttélési formákat. De ott már igen, hogy megrövidítse azok közösségi támogatását, akik felfogása szerint rendetlenkednek. Mindezt kellő önhittséggel, igaza felsőbbrendű tudatában. Rónaszékiné Keresztes Mónika fideszes képviselő asszony még tudományos alapot is rittyentett az ideológiájához: „teljesen egyértelműen a tartós házasságban történő kapcsolatok olyanfajta oxitocin kémiai vegyületet építenek ki az emberi szervezetben, amit a biztonságérzet ad, és ez semmivel sem pótolható. Ezt most karácsony előtt különösen ajánlom mindenkinek.” Vagyis akik nem tartós házasságban élnek, azoknak nemcsak adókedvezmény, hanem oxitocin sem jár.

Talán nem véletlen, hogy a jámbor szándék azonnal osztatlan elismerésre talált a Jobbik soraiban. Képviselőjük, Kiss Sándor szerint „a törvényeknek bizonyos értéket kell megjeleníteniük. Nekem tökéletesen megfelel Rónaszékiné értékrendje”. Aki egyébként nagyon tiszteletreméltó módon hét gyermeket nevel, de ettől még nem válik minden gondolata is hasonlóan tiszteletreméltóvá. Azon a nézetén is lehetne például vitatkozni, hogy a szerelem, a családi kapcsolat egyetlen és kizárólagos értelme, igazolója a gyermek: „a szerelem, ha már ennél vagyunk, akkor én azt mondom, hogy az nem cél, hanem eszköz, mert következménye a gyermek”. Azt még nem tudni, bűnnek számít-e a nem kifejezetten gyermekvállalás céljából létesített, tehát eszközként nem funkcionáló szerelmi kapcsolat, ne adj isten a fogamzásgátlók használata.

Az ombudsman tehát hiába dörömbölt a kormány ajtaján: immár a törvény szentesíti, hogy különbséget lehet tenni gyerek és gyerek között nemcsak aszerint, hogy szülei keresnek-e eleget (már ez is vérlázító volt), hanem aszerint is, hogy házasságot kötöttek-e. De hátrányok ezen felül is bőven akadnak. Ha a családot egy sarkalatos törvényben ilyen szűkkeblűen definiálták, akkor ez például azt is jelenti, hogy az élettársak családi gazdaságot nem hozhatnak létre, közös őstermelői igazolványt nem állíthatnak ki, ők ugyanis a jövőben nem egymás családtagjai. Mint a szakértők kikövetkeztetik: segítő családtagként az élettárs eztán nem működhet közre az egyéni vállalkozásban. A szabadságvesztés végrehajtása nem lesz elhalasztható arra tekintettel, hogy az elkövető élettársa súlyos beteg. A büntetésvégrehajtás során (a házastársakkal ellentétben) nem kell elősegíteni, hogy az elítélt fenntarthassa kapcsolatát az élettársával vagy sok éve közösen nevelt gyerekükkel. A kórházban nem kaphat felvilágosítást élettársa közösen nevelt gyerekének balesetéről, állapotáról a gyereket ténylegesen nevelő állampolgár, még akkor sem, ha a gyerek vérszerinti anyja vagy apja éppen nem elérhető. Valószínűleg számba venni sem tudjuk azokat a konfliktusokat, amelyeket a családtagi jogcím megfosztása okoz majd.

De ha már az állam betört a családi otthonokba, tovább randalírozik a hálószobában is. Immár a második kétharmados törvényben erősítik meg, hogy a magzat életét a fogantatástól kezdve törvényi védelem illeti meg. E törvényi passzus és persze az alaptörvény alapján bárki joggal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az abortusz, sőt az esemény utáni tabletta teljes betiltásáért.

Domesticated jesus – flick/lawrence

De a gyerekszoba sem maradhat sértetlen. A törvény összevont szemöldökkel kioktatja a gyerekeket is: „A kiskorú gyermek kötelessége, hogy tartózkodjék az egészségét károsító életmódtól, valamint gondozása és nevelése érdekében szülőjével együttműködjön.” Itt és most be kell vallanom, hogy az én unokáim máris a törvényszegés bűnébe estek. Az egyik a gumicukor, a másik a nyalóka rabja. Én meg igazi „édességdealerként” még bűnpártoló is vagyok emez egészségtelen termékek házhozszállításában. Az igazság kedvéért azt is illik elismerni, hogy valami ehhez hasonló butaság a korábbi családvédelmi törvényben is volt, de ott legalább világosabbá tették, hogy a drogoktól való tartózkodásra szeretnék felhívni a kiskorúakat.

És hogy egyetlen törvényből se maradjon ki a média megregulázása, most már nemcsak a közszolgálati médiumokat kötelezik (mint a remekbe szabott médiatörvény tette) a házasság intézményének tiszteletben tartására, hanem valamennyi orgánumot. Nem is volna érdemes ezen fennakadni, ha ezzel nem adnánk újabb gumiparagrafust a neki nem tetszők megbüntetésére a médiahatóság kezébe. De ki tudja garantálni, hogy a politikai egyoldalúságtól és némi bornírtságtól egyáltalán nem mentes szervezet egy napon nem ítéli meg úgy, hogy mondjuk a Különös házasság vagy Ibsen családi fészekből kiszökő Nórája nem igazán alkalmas a házasság intézményének tiszteletben tartására?

Ezek után majdnem természetes, hogy ha már az élettársakkal és a gyerektelenekkel is baj van, az egynemű élettársakat végképp csak sistergő megvetéssel emlegették a parlamenti vitában. Kapott a szocialista oldal is, hiszen Soltész államtitkár szerint „a szexuális szabadosság, amit elindítottak és támogattak, odavisz, ahova az erőszak vezet most szerte a világban”. Világos: Gyurcsány a hibás. Meg a melegek. Meg a szinglik. De meg is kaptuk érte a méltó büntetést. Hiszen, ahogy az államtitkár mondja: „önök be akarják csempészni a házasság intézményébe az egyneműek kérdését… Amikor a társadalom önöket nagy többségben leszavazta, akkor pontosan azért szavazta le önöket ilyen nagy többségben, amit az SZDSZ és önök képviseltek közösen itt az országban… Ez az a társadalmi és világfelfogás, amit a magyar társadalom nem fogad el.”

Ékes Ilona családvédő buzgalmában még tovább ment. Nemcsak azt állapította meg, hogy „Európa sajnos 200 millió depressziós kontinense”, mert az édesanyák nem maradnak otthon a gyerekeikkel, hanem pörölycsapásai elérték a legkívánatosabb célpontot is: „egy zsidó szakember… mondja azt, hogy bizony a meleglobbistákat, akik ilyen hihetetlen erőszakossággal és hangossággal nyomulnak az élet minden területén, a homofasizmus jelzővel illet.” Ugye tetszik érteni? Zsidó szakember mondja, tehát még a judeobolsevista ellenzéknek is el kell gondolkodnia rajta.

Hát ennyit Prokrusztészről és az ő ágyáról. Meg a családvédelmi törvényről. De Prokrusztész legalább azonnal nyújtott-vágott, és nem oktatta ki bepárásodott szemmel, a család szentségéről szónokolva, saját áldozatait.

Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa