A nagyszülőség számomra azért is „kiemelt” családi állapot, mert gyerekkoromra rányomta a bélyegét a nagyszüleim hiánya (anyám, apám a Székelyföldről, szüleit, testvéreit hátrahagyva települt át az anyaországba).
Élesen emlékszem, hogy kisgyerekként nem a szép ruhát, a drága játékokat irigyeltem el kortársaimtól, hanem a nagymamájukat, aki az iskola előtt várt rájuk tanítás után, meg azokat a nyaralásokat, amelyeket a vakáció idején a nagyszüleiknél, nagyszüleikkel töltöttek.

Aztán láttam az anyámat nagyanyává válni. Belőle, akinek bizony nem sok türelme volt hozzánk, gyerekeihez, unokái megszületése után előbújt a megértő, figyelmes, játékos nagymama.

Nálam az unoka, unokák utáni sürgető vágyakozás egyik oka az volt, hogy reméltem: „még időben” érkeznek meg. Más nagyszülő korú embereknél ugyanis azt láttam, hogy egyre jobban lekötik őket a saját, idősödéssel járó testi nyavalyáik és a kor előrehaladtával óhatatlanul kialakuló rigolyáik. Egy kedves fiatal barátom – aki kisfia megszületése után idegenedett el a szüleitől – azt mondta: „Nincs mit mondanunk egymásnak, mert elfejtették, hogyan kell lehajolni egy kisgyerekhez; aki történetesen az unokájuk.”

Szóval én is attól tartottam, ahogy telnek-múlnak az évek, vagy nem lesz már erőm, vagy nem lesz már kedvem „lehajolni” az unokáimhoz, elfelejtem a gyerekeimnek mondogatott ringatókat, mondókákat, versikéket, meséket… Most pedig itt vannak. A fiamék Márkja és a lányomék Danielje. Első perctől egyéniségnek, „egyedüli példánynak” látom őket, nem kutatom, kinek, kiknek a tulajdonságait, arcvonásait örökölték…

Most már mindketten másfél évesek. Bár vágytam rájuk, mégis hosszú út vezetett odáig, hogy eltaláltam hozzájuk... Már a születésük utáni első napokban tudomásul kellett vennem, hogy ők hárman, apa, anya és a kisbabájuk önálló család, amelynek szokásaiba, sőt nevelési elveibe csak akkor szólhatok bele, ha erre külön „megkérnek”.

Hiába nem értettem egyet például azzal, hogy a menyem az etetések és az alvások közötti időben a két lakásszint közötti lépcső korlátjába kapaszkodva olykor másfél órán át lóbálja egy hordszékben hasfájós Márk fiát, nem tehettem szóvá a babavigasztaló „rítus” emberpróbáló voltát. Hosszú fejtörés után, a viták elkerülésére – no meg azért, hogy néha pihenjen is – találtam ki a segítségnek egy sajátos módját: ha akarja, átveszem a délelőtti sétákat. Ettől kezdve a férjemmel a napirendünk szerves részévé vált az unokasétáltatás. Ahogy nyiladozott Márkus értelme, úgy alakultak ki játszótéri szertartásaink: a madár- és kutyanézés, a fűben való négykézlábalás, a kocsitologatással egybekötött énekelgetés, majd a hintázás, homokozás, falevél-gyűjtögetés.

A másik unokámnál, Danielnél akkor tettem meg az első lépéseket a nagymamai „szerep” felé, amikor látva a lányom szoptatással és gyerekgondozással kapcsolatos bizonytalanságait, néhány gyereknevelési, gondozási könyvvel és internetről „lementett” cikkel sikerült átsegítenem az „elakadás” miatti krízisen.

Aztán elérkezett az idő, amikor Danit is hetente egyszer-kétszer sétáltathattam, s nagy „megtiszteltetésnek” számított, amikor mi, nagyszülők együtt nyaralhattunk az újdonsült családdal. Soha nem felejtem el, ahogy a bizonytalanul lépkedő, alig egyéves apróság minden reggel megkocogtatja az ajtónkat, boldogan egyensúlyozik a szúrós fűtorzsákon, virágok és hangyák után araszolva.

Mostanra a férjemmel – aki önként és dalolva társul a „nagymama-travels” járataihoz – kialakítottuk a magunk nagyszülői taktikáját. Előzetes megállapodás szerint, „hívásra házhoz megyünk”, amiben szükséges – vásárlás, főzés, esti vagy napközbeni babafelügyelet – segítünk, ám váratlan látogatóként nem jelenünk meg, nem „zavarunk bele” a fiatalok életébe, az unokáink napirendjébe.

Márk most tizenhat, Dani a napokban múlt tizenöt hónapos. Csengetésünkre mindketten az ajtónál teremnek, aztán előkerülnek a mesekönyvek, a játékok, én pedig kúszom, mászom utánuk, s közben elfelejtkezem a koromról, a napi apróbb-nagyobb bosszúságaimról, ilyen-olyan gondjaimról… Lassan minden, gyerekeimnek elmondott altató, höcögtető, gyerekvers és dal eszembe jut, és a nyiladozó értelmű kicsikkel újra felfedezem a világ apró csodáit.  

Persze hazudnék, ha azt állítanám, könnyű nagymamának, nagyszülőnek lenni.

Nem értek egyet azzal az immár közmondászerű megállapítással, miszerint nagyszülőnek lenni azért jó, mert a felelősség a szülőké, az öröm pedig az unokák testi, szellemi, lelki gyarapodásán az „öregeké”.
Bevallom, én – aki anyaként is meglehetősen aggodalmaskodó voltam – nagyobb érzelmi problémát csinálok egy szúnyogcsípésből, a homlokon éktelenkedő kék foltból, néhány apró köhintésből, mint a gyerekük minden apró rezdülését naponta látó szülők.

Ezért is lépek – minden elővigyázatosságom mellett – néha „aknára”. Hirtelen felindulásból „szóvá teszem”, ha influenzajárvány idején a lányom játszóházba viszi az amúgy is náthás Danit, vagy ha a menyem akkor is belediktálja a jó húsban lévő csemetéjébe az „emberes”, kilóra kimért ételadagot, ha a gyereknek már harmadszor fordul ki a szájából a falat.

S persze nem könnyű a konfliktuskerülő taktikának megfelelni, hogyha az imádott másfél éves unoka éppen a hatodik emeleti ablak előtti székről igyekszik fellépni a fűtőtestre (előzőleg az apját látta üldögélni rajta), vagy ha a játszótéren olyasmire akar egyedül felmászni, amire még képtelen, ám – a szülői direktívák szerint – a segítséggel az önállóságát, kezdeményezőképességét „aknázod alá”, tehát „el a kezekkel” az akcióban lévő unokától!

A szeretetről azt írja a Biblia, hogy hosszútűrő és kegyes… Ez a nagyszülői szeretetre valószínűleg hatványozottan igaz…