…hogy lassan-lassan idegen leszek a saját hazámban, mert azok, akik mindannyiunkért, értem is lennének, csak honfitársaink egyik feléhez beszélnek, csak nekik van mondanivalójuk, a többiekhez nincs szavuk, de ha mégis, az megvető és gunyoros;

…hogy lassan-lassan elviselhetetlen lesz már az a sok negatív érzelem, gyűlölség, ami ebben az országban gúzsba köti a lelkeket és a szíveket;

…hogy felfordult körülöttünk a világ, és már régen nem arról szól, hogy ha tanulsz és szorgalmasan teszed a dolgodat, megbecsülnek és tisztességgel megélsz;

…hogy körülöttünk minden már csak a látszatról szól, hogy a forma a minden, a tartalom csöppet se számít;

…hogy a Brüsszel-Strasbourg között suhanó TGV sebességével rohanunk kifelé a jogállamiságból, amelyre pedig – mert nehezen vívtuk ki magunknak – annyira büszkék voltunk egykoron;

…hogy egyáltalán nincs rendben az, ha az ország gránitszilárdságú alaptörvényét valaki ugyanezen a vonaton, az iPadján írja és még büszke is erre;

…hogy kínunkban röhögnünk kell, ahogy ezt a gránit-tákolmányt kéthavonta módosítják;

…hogy szörnyű látni azt a dilettáns igyekezetet, ahogy a hajnalban megálmodott, délelőtt tollba mondott, délután már módosított és éjszaka elfogadott törvényekkel szétzilálják a jogrendszert;

…hogy tűrhetetlen, hogy a bíróságokon rendszeresen megaláznak, kitanítanak, fennhéjázóan beszélnek ügyvéddel-ügyféllel, és gyomorfekélyt kapunk attól, hogy mindezt le kell nyelnünk, magunkba kell fojtanunk, mint nem is olyan nagyon régen kellett;

…hogy merő cinizmus, ahogy a bíróságok nagyítóval keresik a legkisebb lehetőségét is annak, hogy idézés kibocsátása nélkül, pusztán formális okból elutasíthassák a keresetlevelet, nehogy komoly kérdésekben nyíltan állást kelljen foglalniuk;

…hogy megmagyarázhatatlan, ha a bírósági eljárások tömegei tartanak hosszú-hosszú évekig, miközben a hivatalosságok szerint (majdnem) minden (majdnem) a legnagyobb rendben van;

…hogy kiábrándító, ha a bírósági határozatok indokolásai a jogszabályok beidézéséből állnak (copy-paste syndrome), gondosan kerülve az önálló intellektuális érvelés gyanújának még az árnyékát is;

…hogy felháborító, hogy olyan adatok közlésére kényszerítik és fenyegetik százezres bírsággal a mulasztó vállalkozások tömegeit, amit könnyűszerrel, ingyen és azonnal ki lehetne nyerni a meglévő állami nyilvántartásokból;

…hogy tulajdonképpen rá kellene borítani az íróasztalt azokra, akik azért büntetik 10 ezer forintra a törvénytisztelő állampolgárt, mert nappal égve felejtette az autója ködlámpáját, miközben a fontos ember – egy falusi ház árát érő – szolgálati verdájával, lézerblokkolóval tép 150-nel;

…hogy rá kellene borítani az íróasztalt azokra, akik cinkos eufémizmussal egyszerű lopásnak minősítik a kábelek kivágását a vasúti jelzőberendezésekből és ugyanazzal a lélegzettel nagyon súlyos bűncselekménnyel, közérdekű üzem működésének megzavarásával vádolják a pécsi buszsofőröket, akik sztrájkolni merészeltek;

…hogy tulajdonképpen megérdemeljük a sorsunkat, mert csak azt teszik velünk, amit megengedünk, hogy megtegyenek velünk;

…hogy csak magunkra vessünk, ha még soká tűrjük, hogy idáig süllyedjen a hazánk;

…hogy keserű mostanában Magyarországon élő magyarnak és ügyvédnek lenni;

…hogy mindez nem mehet már sokáig így?

Csak én érzem úgy mostanában, hogy mindennek ellenére mégis van remény?

Hiszem, hogy van remény, mert lennie kell. Magyarország nem volt, nincs – de lesz!

(Szlávnits László)