Csak egy átlagos nyugdíjas

• Halmos Máté

Abban bízott, hogy NB I.-es játékos lehet, végül olimpiát, vb-t és Eb-t is nyert kapusként a vízilabdaválogatottal. Cservenyák Tibor vegyészmérnökként diplomázott Budapesten, visszavonulása óra rákkutatással foglalkozik Zürichben, ahová egyenesen a holland király unokatestvére utazott el megkérni tőle lánya, Viktória kezét. Svájcból úgy látja, nehéz helyzetben van Magyarország, de megvan az emberi tőke ahhoz, hogy kemény munkával és a teljesítmény megbecsülésével utolérjük Nyugat-Európát.Mozgalmas időszakon van túl: 65 éves lett, részben nyugdíjba vonult mint zürichi rákkutató vegyészmérnök, majd férjhez adta a lányát a holland király unokatestvéréhez. Miben más mostantól az élete, azon kívül, hogy ingyen utazhat a tömegközlekedésen?

Augusztusban betöltöttem a 65. születésnapomat, a svájci szabályok szerint akár nyugdíjba is küldhettek volna, de megkértek, maradjak még részmunkaidőben, hogy átadjam az elmúlt évek tapasztalatát. Viktória lányom esküvője az én életemben semmilyen változást nem hozott. Nagy kedvvel készültem az esküvőre, életem egyik jeles eseménye volt, hogy ott voltunk a szertartáson és persze a vacsorán a királyi családdal. Én azért szurkolok, hogy a lányaim egészséges, boldog családot alapítsanak: remélem, mindketten megtalálták életük hercegét.

Viktória lánya esküvőjéről az Index is tudósított. Milyen volt belülről megélni az eseményt?

Nagyon szépek voltak a keretek, megadták a módját a templomban és a palotában is. A lányom gyönyörű volt a hófehér ruhában a kék szőnyegen, és rengeteg szimpatikus emberrel találkoztam. Sokan jöttek oda hozzánk gratulálni, spanyolok, hollandok is, mivel a férj, Jaime herceg spanyol-holland származású.

Számomra természetes volt, hogy a ruhámmal is megmutassam, honnan jövök: a templomi esküvőn zsakett vagy frakk volt mindenkin, én pedig a magyar mesterek által varrt gyönyörű díszmagyarban mentem, ami a nemzetközi etikett szerint ezeknek teljesen egyenrangú megfelelője. Egyébként kellemes volt a vacsora, a desszertbüfében a tokaji volt az édes meglepetés.

A vendégek felismerték, mint vízipóló-olimpikont?

Én kis pont vagyok ebben a nagy sportvilágban, más sportágak ismertebbek, népesebbek, fontosabbak. De a vacsoránál az újdonsült férj személyesen megszólított a köszöntőjében, és elmondta, hogy a felesége kezét édesapjától, a Zürichben élő olimpikontól kérte meg, a közönség ekkor tudta meg a hátteremet. Az esküvőn és a vacsorán utána a pár és a királyi család volt a fontos. Én, mint örömapa, másodrendű szereplő vagyok: ez az ő életük, és benne egy új fejezet.

Ön is nemesi családból, Szolnokról származik, bár gyerekkorában ez rossz pontnak számított. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

Édesanyám régi nemesi család sarja volt, édesapám agrármérnök, maga is módos családból származott. A háború után ez nem számított előnynek, nehéz körülmények között éltünk.

Édesanyámat tizenhárom éves koromban elvesztettem. Amikor apám egyedül maradt velünk, a három gyerekkel, még nehezebb volt, mégis szépen gondolok vissza a gyerekkoromra. Szolnokon érettségiztem és kezdtem kisebb-nagyobb sportsikereket elérni. Utána a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen elvégeztem egy évet a kohómérnöki szakon, de Miskolcon akkor nem volt jelentős vízilabdacsapat, ezért mentem vissza Szolnokra, és kezdtem el a sport mellett Budapesten a Műegyetemet.

Gondolta ekkor, hogy az olimpiai, Európa- és világbajnok lesz?

Soha, de szerintem, ha valaki így indul neki, az nem mond igazat. Azt éreztem, hogy szeretek sportolni, vízilabdázni, edzeni. Én csak ebben hiszek: valószínűleg egy kis tehetség is kell, de a legfontosabb a munka, a munka, a munka. Azt reméltem, hogy NB I.-es játékos leszek. Ahogyan jöttek a sikerek, lehet, hogy álmodtam arról, hogy bejutok abba a nagy válogatottba. És szerencsém is volt: nem voltam sérülékeny, jól mentek a dolgok: ’67-ben mutatkoztam be az NB I.-ben, és 1970-ben már európai ezüstérmes voltam.

Kiemelkedően gyorsan úszott, hogyhogy mégis kapus lett?

Ez egy vicces téma, én a mai napig nagyon szeretek úszni. Futni, kocogni nem tudok. Azért lettem kapus, mert nem voltam bunyós típus, és szerettem a kapusra háruló felelősséget. Nagyon fiatalként kerültem be az idősebb, rutinosabb játékosok közé, de egy bizonyos idő és teljesítmény után hálistennek elfogadták a tanácsaimat. Ez az ember személyiségétől is függ persze.

Általában pozitív hangnemben mesél az életéről, miközben sok sportoló még évekkel később is arról beszél, hogy még többet el tudott volna érni, ha ez vagy az máshogy történik. A ’82-es világbajnokságon egy érvényes gólt vettek el a magyaroktól, így lettek ezüstérmesek, sőt volt, hogy egy konfliktus miatt lemondta a válogatottságot, mégsem keserű. Ezeket hogy tudta feldolgozni?

Nehéz volt, mégis sikerült valahogy. Tudjuk, milyen nagy a különbség az arany és az ezüstérem között. Annál a bizonyos meg nem adott gólnál a guayaquili vb-n én is kiszálltam a vízből és magyaráztam, ahogy csak tudtam, hogy ez a gól megvolt, de hiába. Ez után az eset után változtattak szabályt, és azóta akkor is meg kell adni a gólt, ha a dobás pillanata után lejár a játékidő. Természetesen egy ideig mély nyomot hagy ez, de valahogy túl tudtam magam lendíteni rajta.

Ami a válogatottság lemondását illeti, a másik fél már nem él: Gyarmati Dezsőről van szó, akit nemrég temettünk el. Én is hazajöttem a temetésére, az eset után tíz évvel mindent megbeszéltünk és összeborultunk.

Később azért még meg akartam mutatni, hogy van még bennem egy-két jó mérkőzés: az új szövetségi kapitány, Mayer Mihály visszahívott, és újra vállaltam a válogatottságot. A ’81-es Európa-bajnokságra már kiutaztam, ott elég jól, ’82-ben a guayaquili világbajnokságon jól szerepeltünk, majd Rómában ’83-ban talán életem egyik legjobb formájában védtem, tehát 33-35 éves koromban még tudtam világszínvonalon teljesíteni. (’81-ben Splitben eb-bronzot, ’82-ben vb-ezüstöt, ’83-ban eb-ezüstöt szerzett a magyar válogatott.)

Los Angelesbe mégsem utazhattak, pedig ez lehetett volna az utolsó olimpiája.

Los Angeles nagyon fájó volt, igaz, hogy akkor már kifele voltam: 36 éves, már Svájcban éltem, de olyan fantasztikus volt ’82 és ’83, hogy reális eséllyel mehettünk volna ki. Ezzel véget is ért a magyarországi pályafutásom, mert legtöbbször olimpiai ciklusokban gondolkodunk, és én tudtam, hogy ’88 már nincs. A felkészültségem és a tapasztalatom Svájcban még bőven megfelelt, ott még hat évet nyugodtan elvízilabdáztam.

Svájcba a vízilabda és a vegyészmérnöki végzettsége vitte. Miért pont a vízilabdázók között van ennyi orvos, fogorvos, vegyész – vagy csak én veszek észre kevesebb doktort, mérnököt a focisták között?

A légkör szinte megköveteli, a csapatba csak így tud beilleszkedni az ember. A csapat a parton, a fehér asztalnál és az edzőtáborban is csapat, és aki nem elég képzett, perifériára szorulhat – persze nemcsak a diploma számít. Egyébként szülői elvárás és saját célom is volt a végzettség. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ott lehet a nevem a Műegyetem aulájában kitett dísztáblán.

1983-ban aztán megkeresett egy svájci úriember, aki rajongott a sportért és megtudta, hogy vegyész vagyok. Nekem megtetszett a lehetőség, mert Svájc a vegyészet egyik központja. Olimpiai bajnok vegyészmérnök voltam, három év múlva ez megfordult: elsődlegesen vegyész voltam, másodsorban vízilabdás.

A vegyészmérnöki karon végeztem, ahol kapunk egy általános képzést, ennek az a pozitívuma, hogy bármikor bárhova rövid időn belül be tudom magam dolgozni. Ötven évesen kaptam egy nagy szakmai esélyt az egyetemi klinikán, ahol nagy akarással és lendülettel fogtam neki a munkának. A főnök elismerte ezt, sokat tanultam tőle, sok mindent elértünk a PET diagnosztikában.

Svájcban klubcsapatban játszott, majd szövetségi kapitány lett.

Amikor ’83 októberében kimentem a klubcsapathoz egy hétre edzést tartani, a vízbe is bementem és egy kicsit emberileg is megismertük egymást. A fiúk nagyon lelkesek voltak, svájci szinten jó csapat jött össze. Úgy érzem, később is helyt álltam emberileg: nem kaptam negatív visszajelzéseket.

Az utolsó meccsemen aztán odajöttek hozzám, és felkértek, hogy legyek a svájci szövetségi kapitány. Elvállaltam, ’90-től ’95-ig csináltam. Ez persze nem összehasonlítható Benedek Tibor vagy Horkai György munkájával (Horkai a férfi utánpótlás csapat szövetségi kapitánya). Egy évben öt-hat hétvégén hoztam össze a csapatot, és három-négy tornára mentünk el, Európa második vonalában játszottunk.

Magyarországra is elhozta őket edzőtáborozni, ha jól tudom.

Büszkén hoztam a játékosaimat magyarországi edzőtáborba. Egyszer Szentesen a mi edzésünk előtt volt a 10-12 évesek edzése. Kérdezték tőlem, hogy hogy van az, hogy a gyerekek már ilyen fiatalon tudják, hogy le kell vinni a labdát, hogy kell bejátszani centerbe. Mondtam nekik, hát ez a magyar vízilabda. Ja, most már értem – mondták elképedve. Elmagyaráztam nekik, hogy nálunk meg síelők nincsenek, miközben Svájcban sítalpon születnek a gyerekek. Aztán az egyik játékosom félrevont, hogy szóljak az úszómesternek, hogy elfogyott a vécépapír a mosdóban – nem akartam mondani, hogy abban a mosdóban valószínűleg nem is szokott lenni papír.

Érdekesség, hogy Thomas Jordan, aki ma a Svájci Nemzeti Bank elnöke, játékosom volt a klubcsapatban és a válogatottban is. Nagyon kedves, jó képességű fiú volt és vízilabdázni is szeretett.

Közismert, hogy külföldön élőként is büszke magyarságára. Ezt lányainak is továbbadta?

Két lányom van, Viktória és Éva. Éva a jónevű St. Galleni Egyetemen végzett közgazdászként, egy pénzügyi világcégnél van Zürichben, igen felelősségteljes állásban. Viktória jogot végzett Hollandiában, most egy nagy banknál dolgozik jogászként. Mindketten tökéletesen beszélnek magyarul, írni talán nem tudnak olyan jól, mert nem használják.

Mindkettejüknek feltétlenül meg szerettük volna mutatni a gyökereket. Éva például külön történelemórákat vett, amikor hazajött. Próbáltuk nekik átadni a kultúránkat is: a magyar színházat, operát.

Visszanézve a pályafutására van bármi, ami másképp csinálna?

Már 14 évesen két nyelvet kéne tanulni és beszélni, angolt, németet, talán franciát. Emellett jobb lett volna, ha 1972 februárjában a Műegyetem kémiai laborjában nem úgy teszem le azt a kémcsövet, ahogy. Akkor úgy megsérültem, hogy négy héten keresztül csak úgy tudtam edzeni, hogy kint volt a kezem a vízből, és csak lábtempóztam másfél órán keresztül, hat hónappal az olimpia előtt. Nehéz volt, de hát az ilyesmit úgysem lehet megakadályozni. Ezt leszámítva meg vagyok elégedve.

Külföldi tapasztalatai alapján van-e olyan meglátása, ami az itthon élőknek is fontos tanulság lehet?

Még mindig nagyon nehéz időszakot élünk, nem szabad arra gondolni, hogy egy vagy tíz éven belül rögtön úgy lehet élni, mint Svájcban vagy Németországban, ehhez türelem kell és folyamatos építkezés. Szeretném még azt megérni, amikor a teljesítmény és csak a teljesítmény számít idehaza is mindenhol: sportban, gazdaságban, művészetben, bárhol.

Itt Svájcban senkit sem érdekel, honnan jöttem és miért ilyen nehéz kimondani a nevem. Az egyetlen, ami számít az az, hogy mit teljesítek és emberileg megállom-e a helyem. Az összes többi magánügy.

Nekünk magyaroknak is megvan a kapacitásunk és az emberi anyagunk arra, hogy prosperáljunk, és nagyon bízom benne, hogy ezt még én is látni fogom.