Az utóbbi napokban valóságos szóháborúvá kezd mélyülni az Európai Bizottság és a magyar kormány konfliktusa. A miniszterelnök megfogadta a brüsszeli intelmeket, és szakít a kettős beszéddel: immár egy vezető európai lapban teszi fel a szónoki kérdést, tulajdonképpen ki is választotta meg az Európai Bizottságot, hogy ilyen bátran mer ítélkezni szuverén államok törvényhozása felett. Verdiktje lesújtó: ez a gyülekezet, ahogy a kamara tisztségviselőinek nemrég kifejtette, még egy vidéki kóceráj igazgatására is alkalmatlan. A kormánypárt alelnöke is értetlenül áll a fejlemények előtt: az EU homályos feltételezések alapján, alig negyedszázalékos, hibahatáron belüli hiány miatt készül megbüntetni Magyarországot. Ő pedig nem híve a számokkal való bűvészkedésnek: a magyar kormány – elődeivel ellentétben – teljesíti kötelezettségeit, tehát a szankció csak a nemzetközi baloldal mesterkedéseiből eredhet.

Az alelnök figyelmét talán elkerülte, hogy kormánya épp a hónap elején írta alá azt az európai pénzügyi paktumot, amely – egyelőre az euróövezet – tagállamainak költségvetési szerkezeti hiányát a maastrichti kritériumoknál is sokkal szigorúbban, fél százalékban maximálja. Ez a szerkezeti hiány a 2011-es magyar költségvetésben meghaladta a hat százalékot. Az Európai Unió tehát arra ösztönzi tagjait, próbáljanak megélni a fizetésükből, és ha rendkívüli, például privatizációs bevételekre tesznek szert, abból az államadósságot csökkentsék. Lehet vitatni, hogy ezzel a módszerrel a periféria országai ki tudnak-e kecmeregni a válságból, és az is kétségtelen, hogy a pénzügyi paktum kritériumait kötelező erővel nem lehet az euróövezeten kívüli országokra, így Magyarországra sem alkalmazni. Az Európai Bizottság politikusai azonban, ha kócerájokat nem is, de nemzeti büdzséket és nemzetközi nagyvállalatokat  már számosan irányítottak, s tudják, milyen kínkeserves dolog egy költségvetést egyensúlyba hozni.

Ha valaki itt bűvészkedik a számokkal, az biztosan nem az EU. Nem ők azok, akik sok-sok ezres elbocsátások közben lapátos közmunkásokkal kozmetikázzák a munkaügyi statisztikát, nem ők azok, akik egy ágazatot derékba törő légitársasági csőd után új kezdetekről hallucinálnak. Aki dolgozott már valóságos munkahelyen, annak van fogalma arról, mennyi esélye van egy olyan céget újraindítani, amelyik éppen most utasok tízezreit és irodák tucatjait hagyja a partvonalon hónapokra előre kifizetett, soha be nem váltható jegyekkel.  Nem az európai vezetők vizionálnak egy alig tízmilliós országban öt és félmillió munkavállalót, amilyen foglalkoztatási arányt még a dirigista gazdaság körülményei között is csak rövid időre lehetett fenntartani. Emelkedett, patyolattiszta lélekkel és hozzá hasonló tisztaságú munkakönyvvel lehet jelszavakat skandálni, de most valami olyasmit kellene csinálni, amit bűvészinasaink még sohasem próbáltak: válságban kormányozni.

Mert 2012-re nemcsak a régi telefonkönyvek, de a régi mesék is érvényüket vesztették. Már nem elég szivárványokat festeni az égre, elő kell venni a szikét, és mélyen belevágni a páciensbe. Ugyanazokon a kistelepüléseken, ahol nemrég még globalista helytartók életellenes dúlásáról lehetett értekezni, most szárnyvonalakat kell megszüntetni, vasutasokat kirúgni, százezrek szerzett jogait megszüntetni, s közben rezzenéstelen arccal belemondani a kamerákba, hogy nekünk sikerült az, ami a dekadens Európában még senkinek: megszorítások nélkül úrrá lenni a válságon. Soha még kultúrvidékeken nem alkalmazott adókat kell kitalálni, facsarni még egy utolsóelőttit a lakossági piaccal együtt száradó cégeken, „parraghfűadót” kivetni pótolhatatlan verbális szolgáltatások ellenében, mosolyt fakasztó érvekkel.

Nem csoda, hogy a hajóról még a legmegbízhatóbb tisztek közül is el-eltünedeznek néhányan: ki-ki vérmérséklete szerint, hol túlterhelésre hivatkozva, hol emlékiratokat hátrahagyva, de már nem akarja követni kapitányát a Bermuda-háromszögbe. Ha büszkeségünkből, a magyar bankból másnap reggelre már csak magyarnak látszó bank lesz, nos, azon a hajón valószínűleg a gépházban sincs minden rendben. Nincs az a Békemenet-plakát, amelyik el tudná takarni a nemlét határán imbolygó kelet-magyarországi százezrek és az állami pénzeken hizlalt baráti körök között tátongó szakadékot.

Exorcising a witch – flickr/corito

És itt van az alapvető baj az európai intézményekkel is. Még mindig kicsit lassúak, körülményesek, bürokratikusak, de embereik láttak már egyet s mást a világban, s a bűvész még elő sem vette a cilindert és a varázspálcát, már pontosan tudják, mire készül. Ugyanazok a jól bevált trükkök, amelyek az hazai közvélemény – egyébként egyre csökkenő – immunhiányos részében ámulatot keltenek, hatástalanok Brüsszelben és Strasbourgban. Az ottani „idióták”-nak nem lehet a propagandaháború füstfelhőjével eltakarni a kényszerállamosítást, nyugdíjszabálynak hazudni a bírói kar lefejezését, intézményi fúziónak beállítani a jegybanki függetlenség nyesegetését, míg végül semmi sem marad belőle. Nyugat-Európában nem lehet pontosan kidolgozott dramaturgia szerint a politikai ellenfeleket vezetőszáron, közönséges bűnözőként mutogatni baráti kamerák előtt, és kétszer kilenc évre teljhatalmú főtisztviselőket kinevezni, ezt ugyanis ott népi demokráciának hívják. Természetesen ott is van korrupció, mégse lehet következmények nélkül közbeszerzéseket egy ajánlattevőre redukálni, pedig nyilván ott is tudják: akkor a legbiztosabb a győzelem, ha magában fut az ember.

A kormányfő joggal ingerült: az EU–IMF-darab szövegkönyvét kivételesen nem a Lendvay utcában írják, pedig azt, hogy jól értenek hozzá, még a konkurencia sem vonhatja kétségbe. Nagyon mély hívőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa: az Európai Bizottság a vezető európai – egyébiránt kivétel nélkül középjobb – kormányok egyetértésével egzecíroztatja a magyar kormányt, s ezt a tényt átkozódással bajos megváltoztatni. Viszont könnyen át lehet sodródni az európai radikálisok népes táborába – ott kellemes csak igazán a légkör!

Semmi kétségünk afelől, hogy bűvészinasaink repertoárján még tucatjával sorakoznak a trükkök – csak néző van hozzá egyre kevesebb.