Ment minden, mint a karikacsapás. Miniszterelnök urunk januárban átgondolta, a frakció áprilisban eldöntötte, a parlament a szavazást 27-én lezavarta, és május 1-jén ki is szálltak az állami átvevők (egyelőre csak e-mailek képében), hogy érvényt szerezzenek a társadalmi akaratnak. Az össztársadalmi akarat ezúttal az, hogy az önkormányzati egészségügyi intézmények kerüljenek az állam vezérlete alá. Hetven megyei és városi közkórházat vett el (vissza) a magyar állam. A Misszió Egészségügyi Központ Veresegyházon unikumnak számít. Valaha az irányított betegellátás és a tudatos prevenció műhelye volt. Magánerőből épült, Somody Imre vállalkozó (Pharmavit, Chinoin, Centrál, Plussz Tabletta) és az önkormányzat tulajdonaként. Ellentétben a megyei és városi kórházakkal, ide „semmit sem tett be”, így nem is vehetett vissza az állam. Csak elvett, méghozzá villámgyorsan. BUJÁK ATTILA riportja.

A bevezetőben föltett kérdésre (de miért?) cinikus választ is adhatunk: csak. Csak, mert nincs annál jobb buli, mint a közérdekre hivatkozva lefoglalni egy közösség tulajdonát. Csak, mert a gonosz magántőkének nincs helye a nemzeti együttműködés egészségügyi rendszerében. Csak, mert az elvetélt reformkísérletek (a szót is kerülik, „egészségügyi átszervezésnek” mondják) sorra buktak el ezernyi lobbiérdeken, önkormányzati egyeztetésen, képviselői fúrás-faragáson. És végül csak, hogy kényelmesen nyújthassa ki csápjait a kétharmados birodalom.

A kórházi világot mára teljesen lenyúlták. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy csupán néhány nagyobb kerületi rendelőintézet nincs még állami kézen. De jön az ősz, hullnak a levelek és a rendelőintézetek.

A jogszabály világosan fogalmaz: „A járó- és fekvőbeteg-szakellátás állami, az alapellátás önkormányzati feladat.” És a Missziónak, fájdalom, van (volt) egy kiváló fekvő- (rehabilitációs) részlege (fizioterápia, neurológia), amelyre harminc, az OEP által finanszírozott ágyat telepített a tulajdonos, az önkormányzat. (Somody Imre akkor már kiszállt.) A „rehab”, ellentétben a modern (nappali) sebészettel, nem egynapos kaland. Hetekig húzódhat.

Erzsi néninek is hetei vannak, amíg a kapaszkodófal előtti gumilabda-ülőkéről fel tud majd állni. De megvan a türelem, még akkor is, ha a beteg – egyéb, szellemi hiányosságaiból adódóan – nehezen érti meg a kérést: „Felállni, Erzsi néni! Felállunk. Úgy van.” És Erzsi néni megindul felfelé.

A Misszió meg lefelé. A betegek szerencsére még nem érzik az állami kéz szerető simogatását. A beteg nem is vehet észre semmit a tulajdonosváltásból, amely egyelőre csak központi e-mailek, interneten átküldött kérdőívek, excelltáblázatok formájában ad hírt magáról. Hol vannak azok a régi szép, államosító idők, amikor Gerő, a Hídverő az éj leple alatt fegyveres kísérettel, ponyvával fedett Csepel teherautókon szállíttatta a helyszínre a svájcisapkás munkásigazgatókat? Kicsit vicces, hogy a műszaki szemrevételezést, az adminisztratív átadás-átvételt fürge alvállalkozókra, közpénzből fizetett kliensekre bízza a nemzeti együttműködés. Jön a tőke államosítani.

Egyelőre csak a dolgozók aggodalmaskodnak, a nyolcvanhárom alkalmazott, a harminc szerződött orvos. Mi lesz a menedzsmenttel, működőképes marad-e a vertikum, segít-e a sértett extulajdonos, az önkormányzat, ha valamiben hiányt szenvednek? Mert eddig így volt. A kórétlapon tizenkilenc szakmát számlálunk össze a gasztroenterológiától a kardiológián át a vízi tornáig. A Missziónak százötven adagos konyhája van.

A felületes bejárás során is látszik: a Misszió éppúgy nem mérhető az önkormányzatok leharcolt, harmincas években épült rozsdatemető kórházaihoz, mint ahogy a késő szocializmus betonpavilonjaihoz sem. Lakályos, tágas, kellemes. A beteget időre hozza a busz, a ház mellett ápolt ligetecske, tágas parkoló, télikert, a recepciónál gyors fogadás után bekerülsz a központi számítógépbe. Aki ezt megépíttette, jókedvében tette, s vélhetően Somody vállalkozó volt a tettes. A partner pedig Pásztor polgármester.

– Az államosítás nyomasztó veszteségérzés – mondja Jobban Eszter, a Misszió ügyvezető igazgatója. – Gondoljon bele, milyen lehet az, ha este lefekszik a saját házában, s másnap arra ébred, hogy itt már csak lakó.

A Missziónak persze állami kézen is a veresegyháziakat kell majd szolgálnia és kiszolgálnia. Ám a lényeget Pásztor Béla polgármester mondja ki: – Az állam is lehet jó gazda, lehet érdekelt. Bízzunk benne, hogy akik most döntöttek, átgondolták, mit csinálnak. De az igazsághoz tartozik, hogy az önkormányzat, ha nem tulajdonos, óhatatlanul elidegenül tulajdonától.

És szabad folyást enged a történéseknek. Az eredmény a hazai közkórházak állapotán jól látszik. Ettől félnek Veresegyházon.

Riskó Gáspár felvételei

Hogy átgondolták-e a döntés következményeit az illetékesek, fogas kérdés. Mert abban valamennyi szakértőnk egyetért, hogy a Semmelweis tervben a kétharmados erő elmulasztotta meghirdetni az államosítási kampányt.

– Várhatóak itt érdekes fejlemények – mondja Kökény Mihály sokszoros államtitkár és egészségügyi miniszter. – Az ember semmin se lepődjön meg. Pláne ha egészségügyről van szó.

Kökény szerint a program kivitelezője, maga Szócska államtitkár panaszolta minap: a terv első variánsaiban szó sem esett államosításról.

– Ezt persze fölötte döntötték el. Gondolom, „magasabb helyen” – kombinál Kökény doktor. – Kedves vezető megálmodta, előrendelte hű írnokait, és átigazíttatta a programot.

Veresegyház Pest megye egyik legdinamikusabban fejlődő települése. Első embere Pásztor Béla (72), a polgármesterszakma nesztora, az utolsó „tanácselnök-mohikán”, aki 1964 (!) óta uralja a terepet. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Hiába próbálta a nemzeti együttműködés megyei ügyészsége korrupciós váddal (hűtlen kezeléssel) bemártani, a bíróság megállapította, hogy a „vagyonkezelés eredményeként” nem fogytak, ellenben hetvenmillióval gyarapodtak a városka javai. (Népszabadság, 2012. január 24.)

Béla bácsit mintha fúrná a Fidesz, de lehet, hogy ez csak felületes benyomás. Tény, hogy soros választási ellenfeleit mindig péppé veri. Béla bácsi ugyanis régi motoros, ám az igazi fellendülést az utóbbi húsz év népesség- (és adó-) gyarapodása, a sok kiváló iskola, a komfortos közlekedés (autópálya) és a pestiek módos rétegének beáramlása hozta meg. Pásztor polgármester utóbbi húsz éve diadalmenet volt. A hétezres lélekszám duplájára nőtt. A legendás asszonykórus tündöklése már nem a város kulturális védjegye. A helyiek szemlesütve fogadják a nemzeti „honkitonkvumenek” karrierjét firtató kérdést. („Megvannak még?”) Meg, megvannak, de az asszonysztárok „befele mennek a korba”. A nyolcvanas évek rokolyás erotikája után „már kicsit lájtosabbak”.

Amiről méltán híres Veresegyház, az a Misszió Egészségügyi Központ nonprofit Kft., az irányított betegellátás úttörője. Az önkormányzat és Somody Imre tudatosan vállalta a rendszer szervezését és érdekeltségi alapon történő működtetését.

Az irányított betegellátás eszméje még a legendás Matejka Zsuzsanna-i időkben gyökerezik. Ez volt az egyetlen vegyes (MSZP–Fidesz-) javaslat 1999-ben, amely közös erővel ment át, és ez önmagában is unikum. Utóbb két és fél millióan kerültek az irányított betegutak, a tudatos adatgyűjtés, az iskoláskorig visszamenő prevenció rendszerébe. Az elszámolás lényege a virtuális számla, amelyet az OEP vezet. A prevenciót fejenként ötszáz (!) forinttal támogatta az állam, de ebből csodákat lehetett művelni. És ha a háziorvos ügyes volt, ha valóban figyelt betegére, ha kóradatot gyűjtött és regisztrált, ha kockázatfelmérést végzett, ha lerövidítette a betegutakat, ha spórolt, az OEP ezt megfizette. Az intézmény ebből fejleszthetett, nagy értékű röntgendiagnosztikai berendezéseket, műszereket vásárolhatott, az orvos pedig számlazáráskor jutott némi pénzhez.

A város jegyzője és polgármestere

Ilyesmiről senki se fecseg szívesen, de megbízható közlés szerint a háziorvos a pénztári év végén egy-másfél milliót is kaphatott, egy összegben. Ez mindenkinek csípte a szemét, különösen a „kórházi lobbinak” is mondott politikai klubnak.

Kökény meglepetésére a rendszer kormányváltásokat élt túl, a pártmezekbe bújtatott sóherség és córesz ölte meg 2008-ban.

– Csúnyán múlt ki – mondja Jobban Eszter (Misszió). – Apránként szorították ki belőle a szuszt. Előbb a prevenciós ötszáz forintot emelték le, majd adatvédelmi okokra hivatkozva megtiltották a kóradatok gyűjtését. És ezzel vége lett a dalnak. A rendszer már rég halott volt, amikor kormányrendeletben törvényesen is felszámolták.

A Misszió megpróbált normális egészségügyi szolgáltatóként működni, szélesebb betegkört kiszolgálni. Kértek tíz új OEP-ágyat a „rehab” bővítésére. Vesztükre. Ez a harminc ágy lett a nagy állami vagyonlenyúlás indoka és jogi alapja.

– A pofátlanság csimborasszója – kommentál Kökény Mihály –, hogy fideszes szóhasználattal éljek. Mert a megyei kórházakról még mondható: az állam adta, az állam visszavette, az adósságot néha kifizette. A Misszióhoz soha semmi közük nem volt.

Veresegyház vezetői csöndesen fuldokolnak a haragtól. A képviselő-testület – pártszínekre való tekintet nélkül – 12–0 arányban szavazott arra, hogy Pásztor polgármester emeljen kifogást. De a per szót kerülik, mint a pestist.

Kökény Mihály szerint az még a jobb eset, ha egy önkormányzat kikel a döntés ellen, és ragaszkodik kórházához. De félő, hogy a csöndes többség megkönnyebbülten teszi le a terhet, és mossa kezeit. Az állam pedig magára marad. Egyedül birkózhat a száztonnás egészségügyi szörnnyel, amelyet Szócska államtitkár már ma sem lát át.

A klinika honlapja