Az államilag támogatott helyek megkurtítása csupán a jéghegy
csúcsa, a felsőoktatási „reform” egésze, a nemzeti alaptanterv vagy az
iskolák „állami átvétele” nagyjából olyan kiforrott koncepció, mint –
mondjuk – a 2013-as költségvetés. Nem véletlen a párhuzam. A
folyamatokat „kívülről” szemlélő számára az említett államtitkárság és a
Nemzetgazdasági Minisztérium módszere kísérteties hasonlóságot mutat.
A szakmai egyeztetések általában elmaradnak,
az asztalra „határidőre” letett – azaz feltehetően aznap hajnalban
elkészült – tervezetek ezer sebből véreznek, az ötletek „kiforrottságát”
utóbb módosítások végtelen sora igazolja. Közös az is, ami talán a
legvisszataszítóbb: az újabb és újabb, a szakértelem epszilonnyi
töredékét is nélkülöző elképzeléseket rendre „végleges megoldásként”
tálalják.
A 0 százalékos diákhitel ötlete (ne kérdezzük, kinek és mikor jutott
eszébe) ékes példája a ma divatos módszernek: a költsége legalábbis
összemérhető a támogatott helyek számának megkurtításából nyert
összeggel, előnyeit pedig – ne legyenek illúzióink – nem a rászorulók,
illetve a felsőoktatásból kiszorulók fogják élvezni, hanem azok, akiknek
szülei hamarosan 10 százalékos állami támogatással melegíthetik a vizet
a családi úszómedencében.
Eközben azokat a szereplőket, akikkel/amelyekkel éppenséggel konzultálni
kellett volna, rendre erős „észérvekkel” teszik helyre. Ezek egyik
gyöngyszemét tegnap ismertük meg: mit akarnak itt a hallgatói
önkormányzatok, amelyek vezetői 10 év alatt sem képesek az egyetemet
elvégezni, ráadásul a változások csak azokat érintik, akik most még
középiskolások, és lám, ők fel sem emelik a hangjukat.
A szüleik viszont már keresik az interneten a külföldi egyetemek tájékoztatóit.
Szerző: Világgazdaság - Csaba Ferenc
Kommentáld!