Buják Attila     168óra

Állítólag az elmúlt negyven év legalapvetőbb bajait akarták orvosolni. Például az eladósodást. A megszorítások és népjóléti nekilódulások ördögi köréből akartak kitörni. Röpke egy év alatt felélték a magánnyugdíjpénztárak megtakarításait, a paksi beruházáshoz szükséges hitel viszont 90 százalék fölé lendítheti az államadósságot. Az adócsökkentés politikája elképesztő adóterheléshez vezetett. A hiányt három százalék alá nyomták, az IMF-et kipaterolták, a növekedés tartalékait felélték, a gazdasági kontroll törvényes intézményeit megszállták vagy felszámolták. Sorozatunk második részében az unió első szabadságharcos kormányának gazdaságpolitikáját elemzi BUJÁK ATTILA.

A győztes kétharmadnak egyetlen határozott terve volt, az egykulcsos adó, amelyet még a szlovák példa látványos sikere ihletett. De azok az idők elmúltak. A zavaros politikai környezet, a vergődő, lefagyott gazdaság nem vonzza a befektetőket, nem lódítja meg a belső fogyasztást, nem pörgeti fel a beruházásokat. Magyarország fokozatosan lemarad.

Kokik és sallerek

Orbán ezt látva kidolgozta a különadók rendszerét, s puccsszerűen, két hónap alatt konfiskálta a magánnyugdíjpénztárakat. Hatalmas összeg – csaknem 3000 milliárd forint – áramlott állami kézbe. A kormány a hivatalos nemzetgazdasági célnak, az adósságcsökkentésnek nem is próbált maradéktalanul megfelelni: a potyapénz felét „beleszitálta” a folyó költségvetésbe.

2010 nyarán lehettünk tanúi egy másik látványos fordulatnak, amikor fagyossá vált a hangulat a kormányfő és az IMF tárgyaló delegációja között. Kezdetét vette a „koki, saller, újra tárgyalunk” kampány, melynek csúcspontján a fővárosi buszokon „Nem leszünk gyarmat” plakáterdő agitált a nemzetközi pénzügyi szervezet erőszakos, a magyar szabadságot korlátozó beavatkozása ellen.

Orbánék világosan érzékelhető kettős protekcionizmust vezettek be. Az egyik, a hagyományos szerint védeni, ösztönözni, erősíteni kell a magyar gazdasági szereplőket, végtére is hazafiak vagyunk. De húzódik itt egy második védvonal. Működése igen egyszerű: állami eszközökkel kiiktatni azokat a gazdasági szereplőket, akik „nincsenek mivelünk”. Így támogatva és felturbózva „a mi kutyánk kölkeit” Spéder Zoltántól Széles Gáborig, a Nyerges testvérpárig, Töröcskei Istvántól a Continental dohánycégig, vagy az immár nemzeti legendává lényegülő Simicska Lajosig.

Fotó: MTI

Nem valószínű, hogy a „hangsúlyozottan nemzeti tőke” valaha is versenyképes lesz. Mégis szívet melengető, hogy egy Mészáros Lőrinc nem csak a gázszereléshez ért. Futballban, földművelésben, állattenyésztésben, dohánykereskedelemben, tájvédelmi rehabilitációban, környezetvédelemben egyaránt otthon érzi magát. Persze sejthető, hogy a baráti cégbirodalom addig működőképes, amíg friss pénz áramlik a rendszerbe.

A további lépések innen vezethetők le. Orbán – az előzetes tervek ellenére – váratlanul ragaszkodni kezdett a háromszázalékos hiánycél eléréséhez és tartásához. És nem roppant bele a népszerűsége. Baloldali kormányok – amelyeket lélektanilag megvisel a társadalmi közegellenállás – rég padlót fogtak volna. Orbán azonban Brüsszelben találta meg a bűnbakot, és ez elemi hatást váltott ki. Az évszázados szellemi bezárkózás és a tradicionális magyar panaszkultúra ösztöneit sikerült felkorbácsolnia.

Az IMF semlegesítése után az unió maradt az utolsó gazdasági moderátor. A túlzottdeficit-eljárás feloldása után viszont szava sem lehetett. Minden kapu megnyílott ahhoz, hogy a kormány olyan jövedelemátcsoportosítást hajtson végre a fiskális és az adópolitika segítségével, dohánykoncesszióval, földpályázatokkal, különadóval, amely kedvező helyzetbe hozza híveit. S egyúttal alkalmat ad arra, hogy visszamenőlegesen módosítsa a szabályokat, beavatkozzon a polgárjogi, üzleti szerződésekbe is, lásd: végtörlesztés. Hatrészes elemzésében Tölgyessy Péter „irányított nemzeti kapitalizmusnak” nevezi az Orbán–Matolcsy-kettős rendszerét.

Az orbáni találékonyság egyetlen adópolitikai innovációja a közvetett adók rendszere. Négy év alatt negyven, viszonylag új adónem született, amelyek önmagukban nem túl magasak, s látszatra áremelésként működnek. Az Európában rekordméretű, 27 százalékos áfát a magyarok nem adóként élik meg, hanem úgy: „Valaki megint emeli az árakat.” A miniszterelnök világosan látta, a bankadó, a tranzakciós illeték következményeit a cégek csöndesen áthárítják majd az utca emberére, a közvélekedés mégis az lesz, hogy a bank és a mobiltársaság megint szórakozik „a jóravaló magyar családokkal”.

A bankellenesség a magyar (és kelet-európai) néplélek mélyen gyökerező jellemzője. A bank a globális kapitalizmus vérszívója, amelyen át „a külföld” kiszivattyúzza Magyarországról a pénzt. Orbán és társai szisztematikusan rájátszanak e pusztító előítéletekre. A cél nem a bankvilág elsöprése. Árulkodó jel a kis takarékok rajtaütésszerű bekebelezése. A kormányfő különben élvezettel alkalmazza ezt a nomád könnyűlovas taktikát. Jellemző példa a szerencsejáték-ipar titkon előkészített parlamenti bedöntése, miközben a „baráti” megakaszinók virágoznak. 

A kóros méreteket öltő protekcionizmus következményei beláthatatlanok. Orbán munkálkodásának eredményeként a piaci áraktól elszakadó, a költségeket ki nem termelő, a fejlesztéseket elszabotáló állam veszteségbe hajszolja a gazdasági szereplőket, de a számlát újra az államnak kell majd kiegyenlítenie. Ilyen tragikus lépés a nyugdíjkassza államosítása, a szektorális különadók rendszere és persze a rezsicsökkentés, a közszolgáltatók veszteségbe hajszolása. 

Feléltük a múltat

A NER gazdasági rendszere tehát igen drágán működik. Az Orbán-kormány négy évében (beleértve a 2013-as, kiugróan kedvezőnek mondható esztendőt) egy százalékot tett ki a gazdaság növekedése, ami minden várakozástól elmarad. A magyar gazdaság szerkezetéből következően évi három-négy százalékos növekedéssel számolhatnánk. De Magyarország felélte a múltat, a Bajnai-kormány idején még létező tartalékait. És feléli a jövőt is. 2015-ben – rövid emelkedés után – ismét visszaesünk.

Ha a manipulált statisztikai mutatókat megtisztítjuk a látványelemektől, egyértelmű, hogy 56-57 százalékon stagnál a foglalkoztatási ráta. Reménytelen kísérlet értékteremtő erőként bemutatni a közfoglalkoztatottak kétszázezres seregét. Jelenlétüknek az orbáni világképben népnevelő jelentősége van, s egybevág a magyarok tradicionális előítéleteivel. („Legalább elfoglalják magukat”, „akinek semmije sincs, az annyit is ér”.) 

A kivándorlás az elmúlt négy évben korábban soha nem látott mértéket öltött. Háromszázezer (Matolcsy szerint ötszázezer) magyar vívja „szabadságharcát” az uniós munkaerőpiacon. Az évtized közepén ez a szám ötven-hatvanezer körül mozgott. Az emberek vártak egy darabig, aztán csomagolni kezdtek.

Ahhoz, hogy a magyar gazdaság fejlődéséhez szükséges állóeszköz-állomány pótolható legyen, vagyis ne rohadjanak le a gépek, ne menjen tönkre az épület, a GDP húsz százalékát kellene felhasználni. Tavaly 17 százalékos volt ez az arány. Három százalék ma is hiányzik az „egyszerű újratermeléshez”. Magyarország vonata áll, gazdasága vészesen lefagyott.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy most fordulnak „termőre” azok az autóipari beruházások (a Mercedes Kecskeméten, az Opel Szentgotthárdon, az Audi bővítése Győrben), amelyeket a korábbi években készítettek elő. De ilyen szüret nem lesz egyhamar. A beruházás, amely ma nem valósul meg, három év múlva nem fog termelni.

Kampány, molinó

Persze hallhatunk szívmelengetőbb híreket is. Átadták a felújított Zeneakadémiát, rohamtempóban túrják fel a várost. Az Európai Unió hamarosan lejáró költségvetési ciklusának utolsó évében óriási hajrával szórják ki a függőben lévő támogatási pénzt. Soha ekkora járda-, díszkút-, no meg főleg stadionépítési dömpinget nem élt még át Magyarország. Ez átmenetileg ugyan felhúzza a vergődő építőipart, de jövőre nincs folytatás. A pénz elfogy, az arénák felépülnek, azon túl csak a fenntartás költsége marad. Ráadásul a stadionokat meg is kellene tölteni.

Legalább annyira, mint a rezsifórumokat. A felmérések szerint a rezsicsökkentéssel lehet szavazatokat nyerni. A nyugdíjas csak négyévente voksol. De a pénzvilág naponta szavaz. Nem befolyásolja kampány, molinó, hűtőmágnes. A bizalmat – tízévnyi vergődés után – nehéz lesz helyreállítani.