A cselédország megteremtését célul kitűző orbáni politika egyik eszköze a társadalmi mobilitás szűkítése. Ennek a törekvésnek a határozott jeleit már korábban ki lehetett olvasni a statisztikákból. 2010 és 2013 között kettős folyamat zajlott: miközben a gimnáziumi tanulók száma országosan 6 százalékkal csökkent, egyre több gimnáziumot játszottak át az egyházaknak, ahol a tanulólétszám 16 százalékkal nőtt.* Akkor még úgy véltem, hogy az Orbán-maffia az eddig alkalmazott lassú, sunyi, lopakodó módszerrel fogja bedugaszolni a társadalmi mobilitás csatornáit. Ilyen brutális váltásra, mint amilyenre a kiszivárogtatott tervek szerint készül (felére csökkenteni a gimnáziumi férőhelyek számát), álmomban sem gondoltam. Ha ez megvalósul, akkor gyerekek tízezreinek veszik el a reményét a társadalmi fölemelkedésre és arra, hogy húszéves korukig megtalálják a képességeiknek és vágyaiknak legmegfelelőbb iskolázási stratégiát.

De nézzük, mit jelent ez számokban. Ha azt vesszük hogy a 2012/13-as tanévben 189 526 gyerek tanult gimnázium nappali tagozatán, akkor a terveknek megfelelően a jövőben csak 94 763 fog. (Az 2013/14-es tanévről még nincsenek részletes adatok.) Az állam a csökkentést nyilvánvalóan csak az állami oktatásban hajthatja végre, az egyházi és egyéb fenntartású intézmények fölött nem rendelkezhet. Ennek megfelelően nagyjából az alábbiak szerint fognak megoszlani a gimnáziumba járók:

Évtizedekre visszamenően minden szociológiai felmérés azt mutatta ki, hogy a továbbtanulásra sokkal nagyobb esélye van annak, aki gimnáziumban érettségizett, mint annak, aki szakközépiskolában. Ugyancsak évtizedekre visszamenően minden statisztika azt mutatja, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál magasabb a jövedelme, és annál nagyobb esélye van munkahelyet találni. A maffia által hülyének nézett istenadta nép ezt ráadásul anélkül is tudja, hogy szabadidejében statisztikákat olvasgatna. Ezért aztán borítékolható, hogy nagy tolongás lesz a továbbtanulást jobban biztosító gimnáziumi helyekért. Ennek következtében igen szigorú szűrőket kell majd bevezetni.

Csakhogy – ugyancsak felmérésekből – azt is előre lehet tudni, hogy kinek mekkora esélye lesz átjutni ezen a szűrőn. A családi háttér minden országban befolyásolja az iskolai teljesítményt, és különösen igaz ez egy olyan „elátkozott” országban, mint Magyarország, ahol az iskola nem csökkenti, hanem növeli a családi háttér okozta hátrányokat. Már a 2000-es nemzetközi PISA-vizsgálat kimutatta, hogy a tanulók tudásában legjobb teljesítményt nyújtó négy skandináv államban alig volt különbség a magas és az alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekeinek  teljesítménye között. Vagyis az iskola csökkenteni tudta az alsóbb rétegek otthonról hozott hátrányát. A mutató alapján Magyarország a skála másik végén foglalt helyet: a húsz ország közül nálunk volt legnagyobb a különbség. Azóta csak rosszabb lett a helyzet: a magyar társadalom rendies jellege tovább erősödött, az iskolai szegregáció fokozódott. Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon nem a gyerek képessége határozza meg iskolai teljesítményét, hanem szüleinek társadalmi helyzete és kultúrája. Ebben a helyzetben a társadalmi fölemelkedés elé állított szigorodó szűrő nem a gyerekek képességei szerint fog szűrni, hanem a családi háttér szerint.

Ráadásul ez a szűrő túlságosan korán kényszeríti ki a pályaválasztást. Fejlődéslélektani vizsgálatokból tudjuk, hogy a tizennégy éves kor nem ideális egy ilyen egész életet eldöntő választásra. (Arról nem beszélve, hogy a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok elterjedésével ez az időpont tíz- és tizenkét éves korra csúszott le, ami a későn érő gyerekek sorsát egész életükre megpecsételi.) Ebben az életkorban a legtöbb gyereknek (kivéve azt a néhányat, akinek egészen korán mutatkozik valamilyen határozott tehetsége) sem kialakult érdeklődése, sem határozott elképzelése nincs a jövőjéről. A gimnázium azért jó iskolafajta, mert – miközben az elmét pallérozva alkalmassá tesz a legkülönfélébb későbbi képzések befogadására – haladékot ad egy megalapozottabb pályaválasztásra. (Nem igaz, amit Orbán mond, hogy csak az egyetemre készít föl.) Nem véletlen, hogy az iskolázottabb szülők mindig is igyekeztek több időt szánni gyerekeiknek a pályaválasztási döntés érlelésére, ezért többnyire gimnáziumba íratták gyermekeiket, míg az alacsonyabb iskolai végzettségű szülők nagyobb arányban képzeltek el gyermeküknek már tizennégy éves korban valamilyen konkrét foglalkozást.**

Tragédia, hogy Magyarország oktatási rendszerének átalakításáról az az Orbán Viktor dönt, akinek tudása és szellemi színvonala egy öreg szaki szintjén mozog. Olyan öreg szaki szintjén, akinek már a 20. század második fele is túl modern volt. Magyarország teljhatalmú ura szerint „A valóságnak úgy kellene festenie Magyarországon, hogy egy jó szakmunkásképző intézetben megszerzett szakma biztosabb megélhetést nyújt, mint egy csak általános műveltséget nyújtó, de konkrét szaktudást amellé nem adó oktatási intézményben elvégzett időszak…. Fontos, hogy művelt embereink legyenek, de legalább olyan fontos, hogy meg is éljünk, hogy legyen, aki dolgozik, aki fönntartja az országot.”

Orbán Viktor csak a fizikai munkát tekinti munkának, de annak is csak verejtékes, tenyeret kérgesítő fajtáját. Szerinte azokat a szakmunkásokat kell megbecsülni, „akiknek a műhelyben koszos a kezük, meg olajos a ruhájuk, meg bakancsban dolgoznak”. Az még hagyján, hogy ilyen kapitális baromságokat tud mondani, a nagyobb baj az, hogy e szerint rendezi be az országot. Az öreg szaki agyáig még nem jutott el, hogy a foglalkozási szerkezet változása átalakította a munkához szükséges fizikai és szellemi erőkifejtés arányát is. És nemcsak azért, mert nagyobb lett a szellemi természetű munkahelyek aránya. A hagyományosan fizikai munkát igénylő tevékenységek is átalakultak. A közműárkot ásó 21. századi „kubikos” kis árokásó gépet működtet, a rakodómunkás villás targoncát, a földműves traktort, kombájnt és bálázót, a szállítómunkás darusautót, a kőműves segédmunkása teherfelvonót, az autószerelő a gépkocsiba épített számítógéppel kommunikál, és lehetne folytatni a sort.

Ha nem akarunk a harmadik világ szintjére süllyedni, akkor minden szakma művelőjének képesnek kell lennie arra, hogy újat tanuljon. Az állandó megújulásra éppen a gimnáziumi képzés teremti meg az alapot. Nem szűkíteni kellene tehát, hanem bővíteni, és erre kellene ráépíteni a specializáló képzések széles választékát. És akkor a gyerekek zöme abban az életkorban és azzal az előképzettséggel tudna pályát választani, amikor már több ismerettel rendelkezik önmagáról és a foglalkozásokról is.

Amire Orbán Viktor készül, az nagyobb aljasság, mint az internetadó. Az internetadót egyik napról a másikra meg lehet szüntetni, a korábbi helyzet egyik napról a másikra visszaállítható. A gimnáziumi férőhelyek csökkentése azonban egész generációkat fog tönkretenni, és az elvesztegetett éveket nem lehet visszaadni, a feldúlt életekre nincs jóvátétel. Mint ahogy a tönkretett országra se.