Ma a politika szeret mindent Széchenyiről elnevezni, de szellemiségével nem sokat törődik. Korában a nemzet legjobbjai azon fáradoztak, miként tudják saját vagyonuk felhasználásával a közösség céljait szolgálni, hogyan tudják saját előjogaikat megszűntetni, hogy azok ne álljanak a fejlődés útjában. Ma az ellenkezőjének lehetünk tanúi.
Napjaink politikai rendszerének vezérlő csillaga és hivatkozási alapja Széchenyi István. A kormányzat és helyi érdekű utánzói, amit lehet, róla neveznének el, még a diplomáciai kellemetlenségeket is vállalva.
De miről is szólt Széchenyi munkásságának legfontosabb időszaka, a reformkor? A hatalmat birtoklók szűnni nem akaró vitáiról, melyeknek középpontjában az állt, hogy miként szűkíthetik saját kiváltságaik körét. Az adómentesség megszüntetéséről, a jobbágyfölszabadításról, a népképviselet megteremtéséről, a sajtószabadságról. Ezeknek a vitáknak az értékéből alig von le valamit, hogy a kitűzött célok nagy részét csak a forradalom váltotta valóra, és az is csak részlegesen.

Az az áldozatvállalás sem volt hiábavaló, amelyet a nemesség legjobbjai élükön Széchenyivel tanúsítottak a modern Magyarország megvalósítása érdekében. A magánvagyonokból a köz céljára fordított hozzájárulások, a megannyi  valóra váltott elképzelés.
Ezzel szemben ma.
Letagadhatatlan és látványos, ahogy a közvagyon gyarapít magánvagyonokat. Ez persze nem tegnap kezdődött, és nem is csak a mostani vezetőkre jellemző, ám ennyire szemérmetlenül nyíltan tán még soha nem zajlott. Ami még ennél is súlyosabb: úgy tűnik elkezdődött egy új, kiváltságos réteg megerősítése. A vagyon persze mindenhol ad valamilyen kiváltságot, de mintha ma ez tudatos stratégiává vált volna. Az új kiváltságosokat támogatja az adórendszer, amely néhány százezer embernek nagyon előnyös, viszont emberek millióit hozza nehezebb helyzetbe. Az új oktatási rendszer, amely erőteljesen csökkenti a szegényebb rétegek egyetemi továbbtanulásának esélyét, de nem okoz gondot azoknak, akik „jó családból” származva amúgy is előnyökkel indulnak a társadalmi versenyben. Egy kiváltságos vállalkozói réteget a versenyt gyengítő, versenytársakat hátrányba hozó jogszabályokkal támogatnak. A kapcsolatrendszerre épülő világ erősödése, pedig még jogi kiváltságokat is adhat, ha szükség lenne rá. Odáig jutottunk, hogy sokan a magyar oligarchia kiépülését egyenesen az ország jövőbeli sikerének előfeltételének tartják. Ennek létrehozását segítik a versenyelőnyt biztosító törvények, a közbeszerzések, az állami támogatások.
Az új oligarchiák azonban nem lesznek egy sikeres ország példaképei a jövő generációi előtt. Sem hős újítóvá, sem a hazájukért bármilyen áldozatra hajlandó szimbólummá nem válnak. Azt sem bizonyítják, hogy tehetséggel és szorgalommal mindent el lehet érni, mert nem tudásra és teljesítményére alapozzák vagyonukat és sikereiket, hanem kizárólag a politikai kapcsoltrendszerre.
Amikor valaki ezt az új világot támogatja, jó lenne, ha elgondolkodna azon, miért is akarták Széchenyi korában az előjogok felszámolását, a széles rétegek bevonását a gazdaságba, az oktatásba, a politikába? A magyar nemesség legjava felismerte, hogy néhány százezer ember teljesítménye, erőfeszítése nem képes egy országot gazdaggá tenni. Hogy a tehetség nem származási előjog.  A nem nemesek millióinak tehetségét segíteni kell kibontakozni, mert így hatalmas energiaforrást lehet az ország fejlődésének szolgálatába állítani.
Ez az elképzelés természetesen nem csak a reformkorra jellemző, nem kizárólagosan magyar. Ennek a gondolatnak az általánossá válása az emberiség fejlődésének egyik nagy fordulópontja volt. Azok a társadalmak tudtak ugrásszerű fejlődést produkálni, ahol széles rétegek ambíciójára tudtak támaszkodni, ahol megértették: a képességek és a származás nincs összefüggésben egymással, és ezért minél egyenlőbb esélyeket kell biztosítani a boldoguláshoz. Minél kisebb egy ország, és minél kevesebb erőforrással rendelkezik annál lényegesebb számára ez a fejlődési irány. A nagy természeti vagy humánerőforrásokkal rendelkező népeknél rövidtávon kevesebb kárral jár, ha bizonyos csoportokat kirekesztenek, mert a végtelennek tűnő erőforrások elfedik a hatékonyság hiányát.
De azok a társadalmak működnek a leghatékonyabban, ahol az emberek bízhatnak abban, hogy a szorgalom és teljesítmény elegendő a boldoguláshoz. A magyar ma nem ilyen, és mintha egyre kevésbé lenne ilyen. A kiváltságokra épülő rendszer jó a hatalmon lévőknek, jó a jelenleg gazdagoknak, jó az oligarcháknak, mert nem kell annyira tartaniuk az alulról jövő versenytől. De rossz mindenki másnak, és legfőképpen rossz az ország fejlődésének. Ez az a világ, amely ellen Széchenyiék küzdöttek. Igaz a nemességen belül akkor sem élveztek teljes támogatottságot, de legalább ellenfeleik többsége nem merte megkérdőjelezni törekvéseik jogosságát, csupán a módszer és a tempó ellen emelte föl a szavát.
Ma viszont az Antiszéchenyik korát éljük. A célkitűzések irányai is ellentétesek a reformkorival, és a fontolva haladók, akik nem teljesen, csak ímmel-ámmal, kelletlenül, de követik vezéreiket, is ugyanabba a zsákutcába masíroznak. A történelem is így fog emlékezni rájuk.


M. Kovács Tibor2012.02.06., 10:38