12. 24. 20:57

karácsony

napisten

Jézus születése

Röviddel születése után veszélyes riválisra talált a kereszténység. A korai egyházfők bölcsen kezelték a problémát, és ennek köszönhetően Krisztus legendájában ősi napistenek mitológiája él tovább, egészen napjainkig.

A keresztény kultúrkörben mindenki tudja, hogy december 25–26-án van karácsony, és hogy ekkor a karácsonyfával, egymás megajándékozásával Krisztus születését ünnepeljük. De, honnan tudjuk, hogy Krisztus éppen 2013 évvel ezelőtt született, és miért éppen december 24-én?

A ránk maradt ókori forrásokból nem lehet pontosan megállapítani, hogy Krisztus – ha valóban élt – mikor született. Mára nehezen bár, de sikerült valószínűsíteni, hogy születése i. e. 7-ben vagy 8-ban történhetett (Dionysius Exiguus római apát – nevét „Pöttöm Dénes”-nek fordíthatnánk –, aki időszámításunk kezdetét Krisztus születéséhez akarta kötni, biztosan tévedett néhány évet). A munkát a bibliai betlehemi csillag segítette. Ez, bár üstökösnek szokták ábrázolni, nem lehetett üstökös, egyrészt mert az üstökösök általában rossz előjelnek számítottak, másrészt ismereteink szerint akkoriban évtizedekig nem volt észlelhető fényes üstökös.

A betlehemi csillag valószínűleg egy különleges, meglehetősen ritka csillagászati esemény, egy speciális bolygóegyüttállás volt. Időszámításunk előtt 7-ben ugyanis a Jupiter és a Szaturnusz három alkalommal is igen közeli együttállásba került a Halak csillagképben, és ez asztrológiailag azt jelentette: megszületett a zsidók királya. Ezt észlelhették azok a keleti bölcsek, akiket „három királyok” néven ismerünk a bibliai történetből. Ezért indultak el nyugat felé, hogy felkeressék a megszületett megváltót, aki ekkor már nem újszülött, hanem talán egyéves lehetett. Krisztus születésének évéről további érdekes részleteket korábbi összeállításunkban olvashat.

Tavasszal születhetett Krisztus

Hogy a születés az év melyik napján történt, azt még nehezebb megállapítani. Az evangéliumok nem szólnak erről. Mellesleg legalább 100 evangélium volt forgalomban az első századok idején, és ezek számos helyen ellentmondanak önmaguknak és egymásnak (a 4. század két zsinatán ezeket négy kivételével mindet hamisnak – apokrifnak – nyilvánították). Így a ma közismertnek, egyházilag elfogadottnak tekintett bibliai tényeket annak idején nem – vagy nem így – ismerték.

Krisztus története sokféle alakban, különböző legendákban élt, és e legendák Krisztus születésnapjaként több dátumot is megjelöltek, így például március 25-ét, április 20-át, május 20-át is – ezek mind tavaszi vagy kora nyári időpontok. Ezt közvetve a Biblia szövege is megerősíti, mert eszerint az újszülöttet köszönteni pásztorok érkeztek, akik „künn a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjszakán az ő nyájaik mellett”. Márpedig télen, decemberben Palesztinában is túl hideg van ahhoz, hogy a nyájak éjjel-nappal a szabadban legyenek; a pásztorok pedig csak ellés idején, azaz tavasszal őrizték a nyájakat folyamatosan, tehát éjszaka is.

Pásztorok érkeztek az újszülött köszöntésére

A kereszténység veszélyes riválisa

Az időszámításunk kezdete körüli évszázadokban rengeteg misztériumvallás létezett a Közel-Keleten, és ezek idővel eljutottak Európába is. Közülük sok, ha nem a legtöbb, a Napot tekintette legfőbb – vagy legalábbis valamelyik főbb – istenségnek. Volt ennek némi alapja, hiszen tény, hogy a földi élet lehetetlen lenne a Nap nélkül. A görögöknél például Apollón volt a Nap (egyik) istene, Kis-Ázsia sok vidékén Attisz, Egyiptomban Hórusz stb. Hóruszról például tudjuk, hogy a téli napforduló idején éjszaka körmenetben vitték szobrát a hívek elé, és ezt kiáltozták: „Szült a Szűz! Győzött a világosság!”

Az 1. században keletkezőben lévő kereszténység veszélyes vetélytársra talált egy másik misztériumban, az akkoriban kialakuló Mithrász-vallásban. Ezt perzsa eredetre vezették vissza, de valójában talán csak a fő isten, Mithrász nevét vették át a régi perzsa vallásból. Nap-vallás volt ez is. Legendája szerint Mithrász (néha Mithrész vagy ősibb alakban Mithra) sziklából, barlangban született, de gyakran úgy mondták, hogy szűztől született a téli napforduló idején. A tűz jelképe is volt, hiszen úgy született a kőből, mint a szikra a kovakőből, amit annak idején tűzgyújtásra használtak. Voltak olyan ábrázolások is, ahol a kő, amelyből született, inkább toboz alakú kőrakásnak látszik (érdekes összevetni a mai karácsony fenyőfájával!), sőt olyanok is, ahol az isten nem kőből, hanem fából születik.

Mithrász vallását a római katonák birodalomszerte elterjesztették, így Pannonia provinciában is. Magyarország területén sok Mithrász-szentélyt ismerünk, Aquincumban például legalább négy mithraeum működött. E vallás szentélyei lehetőleg – legalább részben – barlangban voltak, vagy legalább barlangszerűre építették ki őket belül. A szentélyt hosszában három hajóra osztották; kétoldalt volt a beavatottak helye, a középső részén pedig mélyebben képezték ki a kultuszgyakorlásra szolgáló helyet. Ennek oldalán oltárok álltak, és a szentélyben valahol (az épületbe foglalt forrással, bevezetett vízzel vagy „szenteltvíz-tartóvá” kiképzett oltárkővel) lehetővé tették a vízzel való jelképes, rituális megtisztulást.

A Legyőzhetetlen Nap

A bejárattal szemben volt a kultuszkép, a Mithrász-szobor. Ez az istent lobogó katonaköpenyben és frígiai sapkában ábrázolta, amint egy fehér bika hátán ül, bal kézzel hátrafeszíti a bika fejét, jobbjával pedig belemélyeszti tőrét a bika nyakába. Körülöttük számos mellékalak is található, többnyire csillagászati – azaz asztrológiai – jelentőségű figurák (kutya, kígyó, skorpió, holló stb.), valamint két kisebb csuklyás alak, egyikük Cautes, égő fáklyával, másikuk Cautopates, aki szintén fáklyát tart, de lefelé fordítva.

Sajnos a szentélyek használói vallásuk tanításait általában titokban tartották, így ezekre csak következtetni lehet, például a mithraeumokban talált ábrázolások és szövegek alapján – de e következtetések elég bizonytalanok. Annyi kétségtelen, hogy a kultuszképek a Nap éves látszó égi útjával és annak csillagászati „állomásaival” vannak kapcsolatban. A bikaölés feltehetőleg azt jelképezi, hogy a napisten (Mithrasz, vagy ahogy a rómaiak gyakran nevezték, Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap) megöli a bikát, a sötétség szimbólumát. Mithrász eközben a kultuszképen nem a bikára tekint, hanem hátrafelé. Ez azért érdekes, mert fehér bikát az égi isteneknek volt szokás áldozni, áldozás közben félretekinteni viszont akkor, ha alvilági isteneknek szól az áldozat. E kettősség jelzi, hogy itt az „ölés” egyúttal „életadás” is. Tudniillik ez a téli napforduló, ezután születik újra a világosság, azaz a Nap égi útján ismét emelkedni kezd. (Mithrász mítoszai, amennyire tudjuk, sokkal sokrétűbbek lehettek, mint azt itt akár csak érzékeltetni lehetne. A részletek értelmezése is meglehetősen bonyolult. Az érdeklődő sok adatot találhat erről pl. a következő könyvben: Mithras és misztériumai, szerk. László Levente; Kairosz Kiadó, 2005.)

A napistenek, így Mithrász születését, illetve a sötétség feletti győzelmét híveik természetesen megünnepelték. Az ünnepre a téli napfordulókor került sor. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy még évszázadokkal később is megünnepelték – a keresztények is. E nap hajnalán kivonultak a szabadba, várták a napkeltét, és imával, énekkel, esetleg áldozattal ünnepelték a megújult fényt.

Hogyan került Krisztus születése decemberre?

A keresztény egyház vezetői láthatták, hogy reménybeli híveiket nagymértékben fogva tartják a misztériumok, és talán leginkább a Mithrász-kultusz. Úgy döntöttek, hogy amit lehet, átvesznek belőlük saját gyakorlatukba, hogy ezzel híveiket is magukhoz édesgessék.

Így vették át többek között a szenteltvíz használatát, a nagy ünnepi körmeneteket, ahol istenszobrokat és/vagy kultuszképeket vittek körül. Így kerültek Jézus tulajdonságai közé olyanok, amelyek eredetileg napisteneké voltak: szűztől, napfordulókor születés, halál és feltámadás stb. Ezért határozták el azt is, hogy Krisztus születését a téli napfordulóra teszik – ami akkor a római naptárban december 25-re esett –, és így a megújuló Nap ünneplését Krisztus születésének ünnepévé lényegítik át. (Ez az eljárás napjainkban sem ismeretlen, gondoljunk például augusztus 20. ünnepének az utóbbi évszázadban használt elnevezéseire.)

A korabeli egyházi vezetők nem tartották lényegesnek, hogy ezáltal esetleg ellentmondások keletkeznek az evangéliumi történet bizonyos elemei közt. A tavaszi napéjegyenlőség kapcsolata Krisztus kereszthalálával és feltámadásával is jól mutatja, hogy Krisztus legendájában ősi napistenek mitológiája él tovább, egészen napjainkig.

Csaba György Gábor

de ettől fúggetléül,hívöknnek,és nem hívőknek,kedves és szomorú űnnep.