2013. január 04. péntek, 05:12 | Mihancsik Zsófia |
„Az emberek nem hősnek és nem harcosnak születnek, ebből él ma Orbán rendszere is”, írtam nemrégiben a Kádár-féle puha diktatúra viszonyairól.
Az újabb történet – Esterházy Péter mondatainak kisöprése a nyilvános térből (ami az MTVA szerint nem cenzúra)
– ismét azt bizonyítja, hányan szorgoskodnak újra azon, hogy „a nehezen
elért szabadságot visszavághassák a puha diktatúrában megszokott
viszonyok közé”.
A félreértések elkerülése végett: nem szeretnék felmenteni senkit,
aki bármilyen magyarázattal-ürüggyel – egzisztenciális félelmek,
eltartandó gyerekek száma, ne adj isten, meggyőződés – engedelmes
végrehajtóvá szegődik az Orbán-rendszer totálissá tételében. Ám a
történet alapjában mégis a keresztény-nemzeti hatalom természetéről
szól. Arról szól akkor is, amikor konkrét főnöki utasításra kiretusálják
Lomnici Zoltán vagy a tüntető tömegeket a köztelevízió híreiből. Amikor
nyilván nem főnöki utasításra, hanem szerkesztői túlbuzgóságból, a
hatalom elvárásainak elébe menve, sőt, talán túlteljesítve őket,
kivágják Esterházy Nemzeti Színházat ajánló mondatait a közrádió
műsorából. Amikor kisebb magyar településeken, ahol mindenki mindenkit
ismer, az egyetlen munkáltató, az önkormányzat megfenyegeti a
munkavállalóját, hogy ha még egyszer meglátja a gyerekét az ellenszegülő
diákok közt, repül. Amikor Bolgár Györgynek bevallja az egyik
betelefonáló hallgató, hogy 2010-ben a Fideszre szavazott, és bár ma már
mélyen megveti az egész bagázst, a közvéleménykutatóknak még mindig azt
mondja, hogy 2014-ben is a Fideszre szavazna, nem tudhatja ugyanis,
tényleg közvéleménykutatók érdeklődnek-e telefonon nála, vagy a hatalom
ellenőrzi, és nem megfelelő válasz esetén majd szankciókkal sújtja.
Amikor a pedagógus titokban kozmetikusnak tanul, hogy szabadulhasson –
nem szeretett foglalkozásától, hanem a gyűlölt és félelmekkel teli
iskolai légkörtől.
Persze, vissza kell építeni a jogállamot, a munkavállalói jogokat, a
bírói függetlenséget, a sajtószabadságot, vissza kell állítani a
világnézetsemleges közoktatás súlyát a rendszerben, persze, rendbe kell
tenni a gazdaságot és még rengeteg-rengeteg mindent – de mennyi idő kell
ahhoz, hogy a hihetetlen tempóval és erővel újra beépített félelmeket
és alattvalóreflexeket ki lehessen söpörni az emberi lelkekből és
agyakból? Alig több mint húsz évvel a létező szocializmus évtizedeiben
bevésett félelmek elmúltával? Ha választani kellene és lenne értelme a
választásnak, ezt tartanám Orbánék második legnagyobb bűnének (az első
az egész rendszerük mély embertelensége).
Tudom, hogy a jogállam meg az összes többi elpusztított garancia az
intézményes feltétele annak, hogy az emberekben ne legyen mindent
felülmúló erejű az igazodási kényszer. Azt viszont csak remélhetem, hogy
a kölcsönös félelemben tartás orbáni rendszere, ez a rettenetes
pókhálószerű szövevény arra is ráébreszti a magyarokat, hogy a szabadság
nem elvont, a fejük és az életük fölött lebegő fogalom, hanem a
leghétköznapibb életük szerves része. És ezentúl jobban vigyáznak rá,
akkor is, ha gázárcsökkentéssel és húszszázalékos béremeléssel csábítják
vissza őket az alattvalói létbe.
(Mihancsik Zsófia)
Kommentáld!